A szörnyek születése

Az időtt volt, ősz-indultában, amidőn
kenyér- és kimenő adóink
borongossá váltak akár csak fönt a Nap.
Derülni vágytak.
Éneket s tréfát vártak; tőlünk, táncokat,
munkánk végén; mert hisz korábban
húztuk haza vállon a hálót
a magas-falu kikötő
márvány kockáin, a halpiacon,
mely – ekkor üresen s így kereken már –
valóban szinpadot kinált;
majdnem olyat, mint messze szigetünkön.
Körben a borozóhelyek, a ráksütők
– itt gyantaszagu, ott olajszagu –
asztalainál a csillagok alatt ők,
bódultan már, a tenger illatától is –
mi meg, igen, ott, a holdsugárban
táncba fogtunk és énekeltünk.
Végül bizony kedvünkre is.
Áldozva is még, észrevétlen,
isteneinknek, kik minálunk:
emlékeink.
Tartott, ameddig tartott. Hazamentünk
– végleg vidáman; kaptunk egy-egy kupa bort! –
S mert gyújt a példa,
szeretkeztünk, bár fáradtan, mi is;
nemzettünk, mi is, gyermeket;
e néhány szörnyeteget itt;
vigyorgásaik a tükrünk,
hebegésük a történetirásunk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]