Hosszú tél

Fagyott, havazott, szél fútt, de az ó
divatú, tömzsi méh-kaptár a kertben
– hogy kamasz kezemmel zsuppjára vertem –
működött, mint egy modern dinamó.
Ujjam emlékezik rá, most, hogy hófehér haj
szeles telében küzdő szívemet
tapintja (mert fáj): milyen üzenet
zsibong abban is: milyen konok méh-raj?
Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár!
Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör,
hány kín, mely elfeledetten is gyötör!
Oda a nyár. De lám – holtában is jár?
Oda az élet. S mi lettem? Ami voltam?!
Munkám: mit sóváran egy életen
behordtam, az – bár nélkülem –
tovább él s éltet? – fagyban, szélben, hóban?!
Non omnis moriar!… Akad majd ifjú kéz, mely
megütögeti, letolván havát,
szavaim mély-álomra gyűlt hadát
s füleli: felelnek-e, bár zümmögéssel?…
Óh ha tudnám bár magam, mit válaszolnak!
Mi bennem – mint benned is – több, nagyobb
annál, mi múló létemmel vagyok?
Fogadj be kas: örök-melegű holnap!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]