Korunk jelenései

 

 

 

 

Az arc a viselőjéhez

 

Mottó:

– Vén arcok, bearanyozódtok…

– Ha lesz miből!

 
Az utcasarokra már mégse küldj ki.
 
Hű szeretőnek teremtődtem.
 
Berendezkedtem volna benned.
 
Kar-karban kijárhattunk volna.
Nem kellene, hogy rejtegesselek.
 
Nem kellene, hogy rejtegess.
Nem ölelődzöm össze bárkivel
 
egy autóért.
 
Nem fogok mosolyommal
kutyafarkot csóválni szám körül
egy biztató szóért, egy csókért,
nem nyüzsögtetni a szememben
 
kígyófészket, siklásra és
 
marásra készen.
Egymáshoz öregedtünk volna,
elviselve, amit vállalni kell –
Meg-megpirít, tudod mi már?
 
A lázadás.
Nem löksz vissza oda, ahonnan
jöttünk, a hulladék-evőkhöz,
négykézláb majomként makogni.
Talpon akarok állni én is.
Hazudsz, hogy nem dacolhatunk.
Vigyázz hát, aljas. Följelentelek.
Egyre több már, aki olvasni tud.
Írom máris a leleplező levelet.
Ki fogod tenni ablakodba.
Nem úgy, mint rég a parasztocskák
katonafiuktól a jó hírt.
Majd én rakom ki, én, a képed,
belevágva, bicsaknál bosszulóbban
 
az orr alá, a száj köré
mind a vonást, amit a májtól,
 
az epétől tudok, a gyáva
 
szívtől: a lelkedtől, híres!
Láttál rács mögött tébolyultat?
Vigyorogsz még, vagy vicsorogsz már
 
tükrödbe nézve, áruló?
 
Tükrödbe, holnapodba.

 

 

 

S amit még mond az arc

Az előbbiekhez

 
Én tudom, én, mi szándékoltatott el.
 
Vonásaimban bizsereg.
Én tudom, mi villámlik még ma is
 
máig idáig
 
az ősi tervből, valahányszor
jól-szeretett nők, igen: elragadva
 
azt susogják, megszárnyasulva
halandónak már túlontúl gyönyörtől:
 
tőled akarok gyermeket
tekintve nagy-nagy messze hátra,
zárt szemükkel és nyílt ölükkel
s előre meg messzebb tekintve,
 
emlékezve vagy szomjúhozva:
 
istenekre? A Tűzlopóra,
 
a Sziklagörgetőre
és mind e föld-teremte föld felettiekre.
 
Megannyi vég-próba vagyok,
 
megannyi elvetélés:
 
megannyi szárnycsapás.
 
Hová? Villámfény mosolyok tudják
 
tartós düh fintorai közt.

 

 

 

Kiket szült Katalin

Szültem volna egy mérnököt.
Már-már világra hoztam. De előbb
meg kellett szülnöm egy jégszekrényt.
Akartam szülni egy tanárnőt.
Meg is szülhettük volna, de
csak hatodiknak, hetediknek,
kilencediknek, mint a dédszülék.
Meg kellett szülnöm egy lakást,
ennek az idegennek itt,
aki pórázra vett tekintetével.
Meg kellett szülnöm egy kocsit,
belé a szomszédok áhítatát.
Meg kell még szülnöm a nyugdíjainkat
főleg az ő derűs
öregkorára, aki végül
e gyermekei után fölzabál majd engem is.
Meg kell még szülnöm temetésemet
olyanná, hogy ne fájjon
neki a tetszelgésre jóétvágyúnak.
Meg akartam szülni magam.
Meg is szülhettem volna, ha
lehetett volna még kitől.

 

 

 

Civilben: történettanár

Pattogva, fölszabadultan lobogott a téli kertben a körben guggoló katonák közt a fölhasogatott barokk almárium, a századok óta száraz karszék –: kibomlott az idő fonala. Haszon és érték kortalan (korszaktalan) lett –: mily boldogan szórta a hőt az aranykeretes arckép is, a nagy sebészé! Meg a tenyérnyi elzevir-ek, a támogatására repülők! Óh, egyenlőség dermesztő uralma! A hídlásban a süldő (a pörzsölésre váró) géppisztolyos golyótól adta ki vérét, akár arrébb a két telefonista. Jövendő férfiai s női, egymásban egykor újra édenre találók –: jégkorbeli barlang szájában álltam, az állat-melegét épp kilehellő istálló küszöbén, tetvesen, lázasan, egyetlen társaként az ujját emelő Aldébaran-nal.

 

 

 

Pusztuló ország

Készül még egy-egy gyermek. Friss-meleg kenyér.
Szimatol, az ajtófélfához áll:
tengődve valameddig még elél,
 
el, a halál.

 

 

 

A mester gondjai

Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai
szabadultak a szakmába megint? Neked
ezek – szögek? A rendelés szerint? Ezek
fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is
üzentem, hogy minden harmadikát
hosszabbra kovácsolják: két egymásra-tett
lábfejet kell átüssenek s a fában
két coll legalább, másképp: hol a – tartás?!
Meghogy a szögfőt kalaposra vagy
gombásra: adják meg azért a formát;
akad a csődületben is szakértő!
Itt álljak neki fuserolni, üllő
s jancsikalapács nélkül, hidegen?
Na nem! Azt a keszeget talán ezek is
megbírják, de amazt, a zsufa köpcöset,
meg azt a langalétát, azt nem vállalom.
Kötözzétek oda istránggal, hevederrel,
bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal,
 
mert úgyis:
– megtéve amit ember megtehet –
én, én megyek; nem fogok vörösödni
a mások slendriánsága miatt.

 

 

 

Eretnek ima

A pusztulás, a pusztulás,
a pusztulás is szárnyalás.
Ami romlik, ami oszol,
fölszabadul,
akár a sírból.
Izegő-nyüzsgő föltörés
mindennek bomlása, megannyi
légvétel, pihe-rebbenés.
Tojása héját a kikölt madár: úgy
tiporja ki holt anyagát
maga alá: láncát veti.
Népem erdőtűz-kihúnyása,
csattogó tollakkal eget vívsz.
Ez a te próbád.
És a világé.
Az omló fal széttárja karját
és – kettéhasadván – ledől bár,
föllélegezve küldi vissza
hű lényegét, amitől fal lett.
Minél mélyebbről, annál egyenesebben
suhan föl arany nyílként a zuhanni
züllött nőből, az, ami nem lett:
ami lehetett volna! Rothadás
mocskából lép elő
legvilágítóbban az eszme. Semmi
szépség nem tündökletesebb, mint
amelynek rútság volt a fészke.
Népem, trágyával megdobáltatásod
törli ragyogóra az orcád.
A pusztulás, a pusztulás:
emelkedés.
Föltámadás szárny-erejével
feszül elő csontburkából a mag
s a jog.
Népem, jelened romjain
fetrengve vívod ki magad –
Váltsd ki magad!
Omoljon porrá bár a boltív,
kariatíd ős igazságaink:
föl, föl és föl!
Mi közösít ki, mi nyom ki magából
bennünket? Örvendjünk neki:
gőg és hazugság!
Micsoda hiányunk miatt
nem illünk annyia közé?
Az legyen büszkeségünk.
Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen!
Stigmaként égnek sebeink
Világítják az ember éjszakáját.

 

 

 

Lemaradt sebesült emlékezése

Befogadott; megértett mindent.
Noha más nyelvűek is voltunk,
s szótárunk előbb a mutogatás,
majd a mosoly, a fanyar, a szájszögleti,
vagyis már mindent értő és tudó.
Megtisztálkodott, fél törülközőjét
szárazon hagyva. Lefeküdt,
szerényen, felére az ágynak.
Lecsavarta a lámpát s szótlanul, csak
a némák szó-jeleivel, vagyis csak
szívhez szólóan, a magányról és
(megcsókolva egy kis fénykép üvegjét)
arról, hogy nincs remény:
amije volt még, megfelezte.
Jövőtől, múlttól soha távolabb,
élőhöz soha közelebb; akár én;
akár búvóhelyén mind a páros állat.

 

 

 

A démonok kezében

Két óra múlva, mondta a fegyőr-parancsnok
s kiment. S akkor, dzsungelben sem váratlanabbul,
hátulról megrohanta a saját
teste: a felelőtlen testrészek, a bentiek
– a gyermek-riadalmú szív, a pánik-hajlamú tüdő,
a még nem emberi-uralmú bélvilág –
s hurcolták volna bár a cella-priccs alá.
De épp ezért ő, olyan erővel, aminővel
világra jöttét segítette egykor,
gyeplőre fogta, most a távozáskor,
először is az arcvonásokat. Majd –
csoda történt. Megállt a toronyóra.
Kiszállt vele odakünt a városból az idő.
De itt benn csak megcsörrentek a csajkák.
Egy kis négyszög a szemközti falon kigyúlt.
Gépkocsi hördült. S föltarthatatlanabbul,
mint Neptun és Mars fénykeresztezése
eldörrent végül a sortűz; csak már a vas, az ólom
s néhány ténytétel s néhány vegy-elem
találkozása folytán.

 

 

 

Csatavesztés

Szolnoknál

 
Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká
a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? –
Sebláza idáig izzik.
A júliusvégi mária-kék mennybolthoz
rettenetesen illik a hullabűz.
Korlátlan urakként – úrlovasokként szinte – köröznek
az ellenséges biplánok mély repüléssel,
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat.
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. A „Trieszti Nő”
kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt:
hatalmasan, tündökletesen
állt talpra meztelenül ő,
a sörfoltos zöld asztalok fölé,
a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő,
szerelmeink, a gyári lányok
aranyló kontya fölé, és magasodott, ő,
a szombati csillagokig tündérien
a haza, az az édes, ő,
aki most odaát forog,
fogolyként, két karjával hol arcát,
hol a tarkóját védve, tudva jól,
hogy meggyalázzák, azon véresen,
mialatt te is, én is rohanunk
s a gránát gúnyköpésként érkezik
s basszus-röhejekkel örvend
a távoli nehéz tüzérség.

 

 

 

Szadisták és genocidák

Valakihez a farkas is
fohászkodik, mikor üvölt,
hogy ne legyen az ég s a föld
 
hozzá komisz.
Nem ölök, nem ez a szakom,
de ha hinnem kell valaha,
ki máshoz fohászkodhatom,
 
szörnyek ura,
szadisták és genocidák:
vérivók védnöke, ha nem
hozzád? Akié a világ:
 
a kegyelem!
Megvetettelek, Szörnyeteg.
Vallottam: nem te vagy az Úr!
S lám hozzád senki nem rebeg
 
hasztalanúl!
Alj-buta vallja s fő-eszes:
ahhoz fuss, aki ostoroz,
azt imádd, hogy legyen kegyes,
 
a fő gonosz!
Ti, farkas-arcú égiek,
ti tudtok nyájjal bánni jól,
értvén (farkas-értelmileg)
 
mi az akol.
Tántorgok már – no még csak egy
csapást (várja szinte szivem)
és leomlok és hiszek – hiszek:
 
– „istentelen!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]