Pattogva, fölszabadultan lobogott a téli kertben a körben guggoló katonák közt
a fölhasogatott barokk almárium, a századok óta száraz karszék –: kibomlott az idő fonala.
Haszon és érték kortalan (korszaktalan) lett –: mily boldogan szórta a hőt az aranykeretes arckép
is, a nagy sebészé! Meg a tenyérnyi elzevir-ek, a támogatására repülők! Óh, egyenlőség
dermesztő uralma! A hídlásban a süldő (a pörzsölésre váró) géppisztolyos golyótól adta ki vérét,
akár arrébb a két telefonista. Jövendő férfiai s női, egymásban egykor újra édenre találók –:
jégkorbeli barlang szájában álltam, az állat-melegét épp kilehellő istálló küszöbén, tetvesen,
lázasan, egyetlen társaként az ujját emelő Aldébaran-nal. |