Eretnek ima

A pusztulás, a pusztulás,
a pusztulás is szárnyalás.
Ami romlik, ami oszol,
fölszabadul,
akár a sírból.
Izegő-nyüzsgő föltörés
mindennek bomlása, megannyi
légvétel, pihe-rebbenés.
Tojása héját a kikölt madár: úgy
tiporja ki holt anyagát
maga alá: láncát veti.
Népem erdőtűz-kihúnyása,
csattogó tollakkal eget vívsz.
Ez a te próbád.
És a világé.
Az omló fal széttárja karját
és – kettéhasadván – ledől bár,
föllélegezve küldi vissza
hű lényegét, amitől fal lett.
Minél mélyebbről, annál egyenesebben
suhan föl arany nyílként a zuhanni
züllött nőből, az, ami nem lett:
ami lehetett volna! Rothadás
mocskából lép elő
legvilágítóbban az eszme. Semmi
szépség nem tündökletesebb, mint
amelynek rútság volt a fészke.
Népem, trágyával megdobáltatásod
törli ragyogóra az orcád.
A pusztulás, a pusztulás:
emelkedés.
Föltámadás szárny-erejével
feszül elő csontburkából a mag
s a jog.
Népem, jelened romjain
fetrengve vívod ki magad –
Váltsd ki magad!
Omoljon porrá bár a boltív,
kariatíd ős igazságaink:
föl, föl és föl!
Mi közösít ki, mi nyom ki magából
bennünket? Örvendjünk neki:
gőg és hazugság!
Micsoda hiányunk miatt
nem illünk annyia közé?
Az legyen büszkeségünk.
Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen!
Stigmaként égnek sebeink
Világítják az ember éjszakáját.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]