Csatavesztés

Szolnoknál

 
Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká
a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? –
Sebláza idáig izzik.
A júliusvégi mária-kék mennybolthoz
rettenetesen illik a hullabűz.
Korlátlan urakként – úrlovasokként szinte – köröznek
az ellenséges biplánok mély repüléssel,
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat.
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. A „Trieszti Nő”
kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt:
hatalmasan, tündökletesen
állt talpra meztelenül ő,
a sörfoltos zöld asztalok fölé,
a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő,
szerelmeink, a gyári lányok
aranyló kontya fölé, és magasodott, ő,
a szombati csillagokig tündérien
a haza, az az édes, ő,
aki most odaát forog,
fogolyként, két karjával hol arcát,
hol a tarkóját védve, tudva jól,
hogy meggyalázzák, azon véresen,
mialatt te is, én is rohanunk
s a gránát gúnyköpésként érkezik
s basszus-röhejekkel örvend
a távoli nehéz tüzérség.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]