Ha jól fülelünk

 

 

 

 

Az ígéret megszegése

Kezd megszegetni megint az Ígéret,
a tavaszi. „Minden lehet” megint –
settengve jönnek a naponta más
hőmérsékletű – a mind ember-hűtlenebb –
őszi reggelek.
 
A sirály
szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött
tagmozdulatok nélkül iramul
háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó
rikácsokkal felénk, fölfeszítve
eleve arra, ami vár –
Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú
kilakoltatás. Sárban-cuppogó
menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó
aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok
mi-indokolta kicsörtetéseivel,
a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért:
ott – hullong már a hó? Minden lehet.
Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy
szónok-makogás, vagy – honnan ismerősen? –
lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de
tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol
a hó függönye szétválik, mint színpadé:
még távolabb már – századokra? – hirtelen
kigyulladt sziklacsúcsi városok
csörömpölő – pohárszékszerű – összedőlte.
S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz
s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz
szemlehunyva és fülbehunyva:
ó-szövetségi medvecsordák
lecammogása falni óvodásokat,
ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e?
S legenda sincsen; merő elme-szülemény;
minden való volt s csak megosztatott.
S osztatni fog – mert mért ne gyarapodnék?
S csak nem csilingelnek elő
azok a karácsonyok, még Késmárkkal és
Bálványossal s a végeérhetetlen
pörgettyűzéssel, dióba, miközben
a magányos, messzi, pusztai vén ház körül
cerberusokként állnak őrt a kétes
jövő ellen (föl-fölcsaholva) a
megvesztegethetetlen
nagyapai juhászkutyák.

 

 

 

Hegylakó

Ha jól fülelünk és jól fölidézzük
a tavaly s még előbb tanultakat:
megérthetjük, nemcsak indulatszavait
– vad kitöréseit –,
de teljes mondatait is, egész tájnyelvi hangtanát
az őszi szélnek,
ahogy az újra meglelt ház körül dohog.
Széthányva, ami így-úgy megmaradt.
Ahogy a nyári kacatban matat.
Mindez régebbi észlelet. Wales-iül
csúfolkodnak a pajkos kakukok,
nyers-angolul galambok hírlelik
két gyerekes modern ház gondjait –
vallja az ifjú Auden is1, mert:
ős hangokat tanul a durva fül.
Jő aztán, hogy próbálunk válaszolni
kilépve kalaptalanul, ősz-fürtösen
a ház elé,
a holdtól ezüstlő lapály fölé,
mely bokraival a szélben, mint a tenger –:
nincs párbeszéd.
Vélnek hallani léten – földön – túli hangot némelyek.
Ilyet mi semmit. Mi csak itt:
e földön, itt e földön, földi hangon
tudnánk tisztázni ellentéteinket
a földöntúliakkal is, ha vannak.
A válasz így a szájból, görcsök útján,
a marokba, az ujjbögybe, a körömbe tolul;
fennhangon, így számkivetetten,
csak a síkság tanyáin a kutyák
fognak időnként érvelésbe.

 

 

 

Hegylakó

Változat
Már-már emberi hangon, noha nem
a mi hajdan-volt anyanyelveink szavaival
dünnyög a ház körül s keres – talán: kér –
bebocsátást az őszi szél. De van férfi, fehér hajú,
ki véli ezt is érteni magányos
hegyi házában, hol megint telelni fog.
Nagyon öreg fáival a gyümölcsös
beküldte messzi emlékként a termés
utóját, a túl pirosat,
a túl édeset, a gyermekkorian jóakarót. De
mentséget és magyarázatot? Más semmit, arra,
mért suhan így – sőt gyorsabban lám! – ez az év is,
pedig az utolsó talán?!
Pocsolya-tükröket keres mind sietőbb
léptei alá a sík határban a hold.
Istenben bízni túlnehéz már ez a szív. De tán a föld
jóakarata… Megkönnyítené? Ám kint a ház előtt is
mit tud meg e most fehér láthatártól
a férfi, nyarai után?
Afféle tenger hozza ott
mángorló hullám-hengereit Ninivék,
Atlantiszok fölül s húzódhatsz
Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra:
vakondoktúrás az neki.

 

 

 

Tökéletes alkony

Az emberi árulás beleillik az őszi délutánba.
A fényeivel egyre fukarabb ég jótékonyan
növeli a magányhoz az erőt.
Ahogy a piactérről a tanyasi tarka nép:
oszlik több irányban is a házak fölül
maradéka a nyári kék derűnek.
A virágillat temetőivé hidegült.
A fölkapált kertsarok savanyú szaga meg
akár a frissen ásott síroké.
Jólesnék már a kerti székben
a nagykabát a férfinak,
miután, lám, a szürkület
kivette könyvét is kezéből.
De egyre lebilincselőbb az égi játék,
meggazdagítva hitszegéssel:
tragédia-elemként beleszőtt
jóslattal, mely úgy villog már, hogy teljesül –
Minden-tudón, mindenre készen
búvik egymás melegébe a két tenyér.
búvik egymás melegébe a két tenyér. Miközben
– gyümölcs helyett, mióta már! –
zörgő legyintést ejtenek egyre sűrűbben
– de csak addig, míg van miből – a fák.

 

 

 

A tél ellen örök forradalomban

Látom a lelkem: itt a fagy;
szemmel látom a lelkemet,
ahogy mellemből ki-kicsap.
Kardként küzd értem, úgy szeret.
Töményebb lettem, igazibb,
hogy a fény s meleg itthagyott.
Minden szervem viaskodik.
Szünetlen diadal vagyok.
Ölni akart? Éltet a Tél!
Rám rontott? Hátrál a Halál!
Kard volt? Most – ha nő a Veszély! –
Tűzkígyót vet az orr, a száj.
Egész szívemmel dohogok
és forrongok és pörölök.
Mint a teleírt szalagok,
szentek szájából libegők,
dől belőlem az érv örök
melegért, mihelyt vacogok.
És páncéltoronyként forog
szívem a hó és jég fölött
isten jussunkért, emberek:
ne haljon sose meg,
ki egyszer a világra jött!

 

 

 

Szél s hó s düh

Köd-dzsungeléből ki-kifutva
tigrisként a tó vicsorít,
csapja felém a beton-útra
tízméteres habmancsait.
 
(Szél s hó s düh… De dunyhamelegbe
búvok a pilláim alatt.
Izzó kályhát lelek magamban,
ha a vihar kívül marad.)
S a többi! De mint rég, ha dacban
a gyermek kumni menekült
s a torokban az „igazam van!”
géprobbanásig melegült,
szél s hó s düh közt – ős-honi nyughely
heve vár, ha szemem hunyom;
szívemben éden ege gyúl fel,
ha a szörnyeket kicsukom.
 
(A lét-szégyen! Ősz-haj szelével
az öregség: a nyüszítő,
kinti, nem emberi, az egyre
kevésbé emberi idő!)
Ez a tél űz! E hó-zúzos haj
viharaival rámtörő
aggkor idő: e semmi konccal
nem juhászítható idő.
Jéglapok fogcsikorgatása.
Szíjostor a szemhéjakon.
De a Lánglopó dühe vár, ha
– bosszúja! – pillám lecsukom.

 

 

 

Őrködők

Ki magas kort ér és – mert annyiszor hallotta így –
azt érzi, csúcsra ért:
körbe tekintve már csak csúcsokat keres,
különös messzeségben is;
mert emlékezetünk végül biz egybeolvad
az emberiség emlékezetével.
Ím itt falunk kocsma-dombján a szombat esti
szokásos hullák, véres ingben – de föntebb, amott
Trója ledőlten is magas mellvédein
még ifjan – nem vakon – Homérosz
arcra fordítva saruja hegyével
egy-egy megdalolandót.
egy-egy megdalolandót. S ahogy a sötétség
növekszik, akként villog elő egyre több
mécs-fény – toronyból, virrasztó szobából? –
van úgy, hogy csillag-magasból.
van úgy, hogy csillag-magasból. Míg köröttük
a homályban egy folyamként (csupán
lármáik révén megképzelhetően)
lónyihogásos, kerékrecsegéses,
bőgő-bégető, oá-oázó sereg
csak annyit födhetvén föl egy-egy arcként,
amennyi épp e mécsek fénykörében
– Firenze, Stratford, vagy – lám! – ős Kolhida alatt? –
hal módján földobódik, úgy pedig, hogy
meg is látják az őrködők, a – mondd! –
mire is őrködők? Oly éberen? És kinek is, és
mi végre készítve tanú-jelentést?
Hazudik, aki csak azt mondja: nem dereng
minderre semmi magyarázat.
Adtak – adhatnak – biztató jelet
– nos, bizakodót inkább –
innen-onnan is állhatatos őrködők
s úgy tetszhetik a többieknek,
hogy csak még magasabbra, még
távolság-alázóbb csúcsokra kell fölérnie
mulandóságából zord emberi fajunknak
és megkönnyebbülnek a redők, meg
a tövis-koronák az ősz homlokokon.

 

 

 

A fecske és a falevél

Egy fecske megcsinálta a tavaszt;
meg mégis a csüggedt fejek fölé.
Feszítve erőt, óriásit
a súlyemelő győzelmével.
Ez volt a diadalkapu,
oly szívemelő boltívekkel,
hogy kéz a kézben bizalommal
közeledtünk a fénylő csarnokokhoz,
a merész mennyezet alá, melyet
tágas-magasra épített föl,
– szabadon lám! – a friss tekintet.
Mária hava, Páris,
1968, de éppúgy
1848 – fructidor! – vagy
1789 vagy –
lehetett volna újra amiképp
a fecske fölírta az égre?
Mert a kapu csak a diadalé lett
és semmi másé, hisz tudod;
lépcső vezetett a márványküszöbhöz,
de a lángoló küszöbön túl
ismét a síkság, ismét a számkivetés,
most szaharai fényözönben.
Ezt is tudod.
Fölkelt a város: mint a rokkant,
megvetve hátát kolduló falához,
tenyérrel segítve magát –
Fölkelt az ifjúság
egy teljes hétre, nem először,
de tán utolszor, az a koldus,
ekként a szülő ágyéknak és a sírnak
légvonatában lengő fürttel.
*
Bátrak lettek az asszonyok,
noha tudták már, hogy a szerelemből
más nem maradt meg végül, csak a tőrdöfés
s el nem áll egy percre sem utána
a vérzés, mint a Szűz szivéből;
noha tudták: messzebbről nyúlik az a penge,
noha tudták: csak pribékek vagyunk, hisz
árvák lesznek már akkor is, ha szülnek:
szemünkbe mondták, hogy szeretnek.
Bár érintette homlokunkat
babérlevélnél biztatóbb becézés,
tőlük, az asszonyoktól;
kapott tenyerünk néha büszkeséget
többet, mint reszketeg mestereinknek
búcsú-parolájából, miután
körüljártuk a szobrot és a tornyot,
a zenemunkát és a fölkelést
és mind a művet, amelyet mi tettünk,
vizsgadarabokként a gyúrható
évszakokéhoz.
Addig tartott a győzelem hát,
míg átvonultak diadalívünkön
a reggelek, ringó szurony-menetben
reményt villogva távozón is –
Hogy is nyelhettünk volna győzedelmet,
hogy ha küzdelmet sem haraptunk?
Lett, ami lett.
*
Egy fecske nem csinált tavaszt, de
az első falevél a ház fölött
cikázva sárgán, mint a
már repülőkről leszórt hadparancsok,
az első falevél azonnal
megcsinálta az őszt,
a véglegest,
az általános visszavonulással.
Fát vág, burgonyát vermel ismét
nagybátyánk, a paraszt;
a férgek föld alá huzódnak;
aztán a waterloo-i pánik;
aztán a Szent-Szövetség hómezői.
Soha ily bátrak nem voltak az asszonyok.
Szemünkbe mondták:
Nem a Pap, nem a Vezér, nem a Bíró
tartotta egyben a didergő hordát,
a még csak százezer éve igyekvőt,
szélén gyerekkel, kutyával, malaccal.
Szemünkbe mondták, hogy szeretnek,
az égi testek rokonai ők,
a táncosnő-trikó, az orvosi köpeny alatt is
ciliciumi vércsöppeket gyöngyözők,
a traktorvezetés, a szénlapátolás
közben is ember-áldozatra vontak,
ihatnéka szerint a Holdnak,
a meddőséget-nem-tűrőnek,
szemünkbe mondták szennyezetten is, hogy
szeretnek; szerettek; szerettek volna:
képesek lettek volna mégis élni
az ősi csillagközi ár-apály
törvénye szerint is e földön.
E földön is – de
ha nem volt már kivel.
Hisz nem mentünk át a kapun,
nem léptünk túl kis köreinken
s kezdődött a forgás elölről
az évszakokkal –
„Most tél van és csönd és hó és halál”.
Megírom ezt a levelet még
Pathmoszból, testvéreim, mialatt
a ködből még kihallani
„vak ügetését eltévedt lovasnak”
s emlékezem,
nyáron fehéren, télen vörösen
világolt az estben a szülőház ablaka –
Télen volt igazibb,
télen, kezdődő hóviharban.

 

 

 

Párbeszéd új házasok közt

 

1

Megvoltál bennem már előbb,
mielőtt megismertelek.
 
A képzelet,
 
vajon a vágy is csak mélységesebb
 
emlékezet?
Régóta voltam már veled
 
a jövő foglya.
Mígnem megismerhettelek,
úgy is, mint a biblia mondja.
Igen, csak fölismertelek.
 
Minden ragyog;
otthonian, mégis csodásan,
mint mikor fölgyullad a villany
 
a kéztől, mely tapogatott,
a rég látott vidéki házban.
 
Benned vagyok.
 

2

 
Itt vagy és itt van
a jövendő a tagjaimban.
 

3

A tagjaimban
S az a vágyam: holtomiglan.
 

4

Fényben-sötétben, tündöklően –
itt vagy e termékeny tükörben.
 

5

Ércöntő formáimból támadt
 
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz.
De megszelídült szárnyas állat
 
magadtól vissza
 
térsz a kalitba.
Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod,
 
az éneked.
Az én pulzusom löki – hallod –
 
a véredet,
 
hogy dallama helyes legyen.
 

6

A holnapok üresen várnak.
 
Tenélküled.
 
– Tenélküled.
 

7

De múltad sincs már, ha kibocsátlak,
 
véglegesen.
 

8

Arcod előleg kisdedem.
 

9

A messzeség sem messzeség.
Fogaskerékkel a fogaskerék
forog oly egyszerűen, miképp
gondolattal a gondolat, mióta
nevetéssel a nevetés, mióta
kettőnkben az egy ölelés
körét először megfutotta.
 

10

Mi az: vágyat betölteni?
Teletöltődöm mindahányszor
a világgal, mint egy pohár bor,
ha szívem kedveddel teli.
 

11

 
Bennem láthatod úgy magad,
hogy méltón megtetszhess magadnak.
 
Íme hát kijavítalak
 
és visszaadlak:
nagylelkű én, a mindenséggel.
 

12

Ekként lel visszhangot szavad,
olyat, hogy eloszlik a kétely.
 

13

Pórázon vagyok, annál szorosabban,
minél tágabb a birtokom.
 

14

 
Határtalan,
úgy ember az ember, ha társa van.
 

15

Hidak karfáján, ló nyakán
az én kezem is végigsiklott,
jó-ívű kerékpár-kormányon;
bár kétségbeeséssel szívemben:
helyeseltem, szelíditettem,
javítottam valamit én is
ezen a miránk bízott bolygón.
Hogy otthont leljenek a nők,
arcvonásukból, bármi torzak,
fészek rakódjék a mosolynak.
 

16

Ahogy a röpülő madárnak
lényét, amikor eltűnik;
teljes egésznek akkor látlak,
 
amikor nem vagy itt.
Szabad emlék marad utánad.
 
Tágul a távlat.
 
Világűröm gazdagodik.
 

17

Szaladt a százlábú folyó
a kavicsokon, tette dolgát.
Haladtam gyors járó-kelők közt
a városokon, én is egy csepp.
Villogtam, láttam: érlelődtek
az én tekintetemtől is
valamit még a kupolák,
a századok gyümölcsei.
Érlelődtél énvelem is
célod felé, emberiség.
Jólesett magyaráznom annak,
akivel kar-karban haladtam.
Mint gazda-pár búzamezők közt,
amelyek vasárnap is nőnek.
 

18

Megállt szobrászi mosolyom
gyermek-fejeken: mint lehetne
örökebb mű belőlük is.
Jött belém minden lecke: váltak
okosabbá az én nehéz
ujjaim is, a kővel küzdők,
asszonyi keblek hajlatától;
bögyükön szikrázott föl a remény,
igen, a fény az éjszakában,
melynek hajnala a jövendő.
 

19

Beléptél, és a fa, amelynek
vérereim az ágai
azonnal virágozni kezdtek,
azonnal gyümölcsözni kezdtek,
sátrat bontottak azonnal;
ujjbögyeim máris etetnek,
szemem szilvái neked érnek,
dalos madár szólal a számban.
Bízd rám magad.
Naponta megtermem, amid kell.
Csodák jönnek, tilalmak tűnnek.
Tied lehet ismét az alma,
az ősi anyai kebel,
bűntudat nélkül, édesen.
Kettőnké mégis a világ.
 

20

Ki fog tisztulni a vidék,
ki az ember meggyötört arca:
hittem nem egyszer, mikor én
ébredtem föl előbb az ágyban
és kinéztem az ablakon
új gyártelep síneire,
vén várost átszelő folyókra:
ahogy siettek a jövőbe
a hidak jegygyűrűin át.
 

21

Minden jelen-
pillanatom a gyermeked
s a gyermekem.
 

22

Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz.
 

23

 
És majd elülhetsz
magadban is magánytalan
Halálban is haláltalan.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]