A tél ellen örök forradalomban

Látom a lelkem: itt a fagy;
szemmel látom a lelkemet,
ahogy mellemből ki-kicsap.
Kardként küzd értem, úgy szeret.
Töményebb lettem, igazibb,
hogy a fény s meleg itthagyott.
Minden szervem viaskodik.
Szünetlen diadal vagyok.
Ölni akart? Éltet a Tél!
Rám rontott? Hátrál a Halál!
Kard volt? Most – ha nő a Veszély! –
Tűzkígyót vet az orr, a száj.
Egész szívemmel dohogok
és forrongok és pörölök.
Mint a teleírt szalagok,
szentek szájából libegők,
dől belőlem az érv örök
melegért, mihelyt vacogok.
És páncéltoronyként forog
szívem a hó és jég fölött
isten jussunkért, emberek:
ne haljon sose meg,
ki egyszer a világra jött!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]