Kik jöttök, évek – évek?…

Egy év után vonok versre papírt elébem.
 
Költeni – mit lehet?
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren:
 
mi lesz – végrendelet?
Különös testamentum! Magamnak is titok még,
 
hogy kikre mit hagyok:
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék,
 
ha „ihletet” kapok.
Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja
 
a perc, mely épp repül
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka
 
fintorul és derül,
aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka,
 
vagy napfénybe kerül.
Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek,
 
fülelve, hogy konok
szivem vall-e még híven? Vagy – kín közt – már a Végzet
 
megtört foglya locsog?
Kik jöttök, évek – évek? ne csigázva, oh pribékek,
 
csínján vallassatok.
Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne
 
tudja titkát a vén:
miért is nem terül el, sőt lépdel még tovább? Te
 
beszéld ki, Költemény!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]