Egy rokkant jegenyéhez
| Haladunk; mindenki öcsénknek, |
| Aztán: nincs itt sem több rokon-ház. |
|
| Előtted kocsiztam apámmal: |
| Visszatisztelgek, ifjuságom |
|
| Hol vannak bajtársaid? Akkor
|
| Míg el voltam, ki veszített még |
| itt is – itt is! – csatát! |
|
|
hogy multtá lustul a jelen: |
|
|
A gépész fiának fülével
| Pöfögésével egy diesel-motor, |
| kattogásával egy malomkerék, |
| csöngésükkel szorgos kovácsmühelyi üllők |
| csépelték messze az időt, az érve-érlelőt, |
| a napközit: az embernek valót, kivervén |
| (mint akkor még a gazdák is, kézicséppel) |
| magvat belőle, „életet”, izlelhetőt – |
| Aztán, nagy ritkán, még távolibb vonatok. |
|
| Nem mentek üresen a nappalok |
| e régi tájban, mely úgy szülte meg |
| az embert, hogy helyben föl is nevelje! |
| Így e vízmalmok, cséplőgépek, gőzfürészek |
| mintegy zsákokba számlálták a perceket |
| – a meleg évszakok szapora perceit! – |
| s így ősszel a komoly apák a csűr felé |
| buzaszem-milliókkal vállukon |
| sebezhetetlen hősökként haladtak, |
| sőt valamiképp halhatatlanul, miközben |
| kint a megint esős határban őslényszerüen |
| dohogtak és dülöngtek párosával |
| az óriás szántó-lokomobilok! |
|
|
| Estefelé a munkájuk-tudó zajok |
| sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek, |
| aztán az éjben már, úgy elheverve |
| egymás mellett, mint az ökrök a karámban, |
| füleltek dolog-inditó uj tülkölést. |
|
| Ha kedvező szél fútt, hajnal felé |
| nagy messze megrándult a láthatáron |
| s kigyódobálódzással átvonaglott |
| a még homályos égen s épp olyan szivünkön |
| egy-egy világszéli harangszó. |
| Borjádról, Pálfáról, Bikácsról! |
|
|
|
Correspondances, összefüggések, megfelelések, csatlakozások, ráütések Dél-Tolnában
| Végigment incselegve a szöllővesszőben a nyár. |
| Végigment Bépapnéban is – most mit tegyen? |
| Zúg Boreas! Esik!… Eresz alá beáll (a nyár), |
| benéz a könnyük-szipogó ablaküvegeken. |
|
Honnan a dédszülők rajzása folyt
| Vaskerítéses fehér kriptasor |
| minden utca a csinos faluban. |
| A rózsa szagtalan: nincs ráhajolni legénybajszos orr. |
| Menyecske sincs; az udvar mennydörögve gyermek-zajtalan. |
|
| Kinéz a szolgálatba kapkodva készülő |
| busz-kalauz rokon; veszi sapkáját, tarsolyát. |
| Nyár, ősz, tél, tavasz őt így várja, percre: végül ő |
| az értelem, mely rajtuk cél-tudva marsol át. |
|
| Átment a nyár – bár megdöccenve egy kicsit |
| a kisebb B.-Pap lányon is; de átment. |
| A durcás száj helyett a szem mondja az áment, |
| hogy férjhez napa házába viszik. |
|
| Favágó-nagy kezében piciny pipája megkopott |
| szárával, mely iránytü-érzékenyen jár, ez a pap, |
| mert ajtaján bajával egy lélek már be nem kopog, |
| vénen végleg Urára s dohányára marad. |
|
| Lányom, feleségem jókedvvel utazik |
| egy kocsiban, mégis más-más uton velem. |
| Fúlok, szédülök, úgy veti kátyuit |
| szüntelen énelém a zord történelem. |
|
| Dalmand s Ürög között, ahol valamikor |
| a néptelen pusztákon szinte a sír alól |
| sírt föl Bartóknak egy nép: szép szántók; ház sehol; |
| a szélvédő sípol csak, a gyorsaság dalol. |
|
|
Megpihenés
Tihanyi ágyban újra! Bánya-mély |
Hallom a habok puha futamát. |
|
Magamból?! Vagy magamba?! |
|
Az emlékezet – néma seb – |
|
|
Tegező idő
Az a közhuszár-kard, amelyet – lecsatolván – |
kérőn kinyujtott kezembe adott: |
nagyjából egy termetű volt velem. |
nyeltem távolság-tágító beszédét, |
város-csodákig el-láttató szavait |
a kék-piros mundérban is szerény |
míg nem-messze a Péter-Pál napi búcsú |
s a tűzhelyről szállt már a fánk szaga. |
|
Most nagyjából a volt bojtár-legény, |
ma nyugdíjas juh-gondozó (Rácegresen) |
olyan magas, mint akkor az a kard volt – |
félig ki is vontak, de rögtön |
akár azt a messzi varázs-világot |
vas-hüvelyébe visszadugtak |
lisztes kezü anyánk szavára. |
Araráti-matuzsálemi tájra |
szolgál ugyanaz a lazsnakos ajtó |
ám hogy ma is én magázom őt s ő tegez |
a – „Csak megvan, Pali bátyám” – „De lám, te is, öcsém” |
hű mérlegjátéka szivemről |
egy-egy percre (de ujra s ujra) |
|
|
A fönn lengő holdhoz
| Falusi gangról nézem: kerekül |
| oly szűzi gőggel, mintha ember |
|
| Tudassam ujra vele, hogy mi érte? A |
|
kutyák régi lázzal ugatnak. |
| Száll csak a régi dölyffel hű egében |
|
| Hárfát hol penget ma Dávid király? |
|
| Új hadi célért, tudós adatért, |
|
hány láb fog még rajtad tapodni? |
| Szememből hála néz rád! És kezem kész |
|
| Nekem a régi vagy! Még istenibb, |
|
hogy közelibb, hogy – emberibb! |
|
| Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő |
|
Vitézünk virrasztó cselédje. |
| Börtönpriccsekhez surranó fény, |
|
| Röpít hajód mást a jövőbe – lásd – |
| Honnan jössz? Arról vesd föl egyszer fátylát |
|
| S ti csillagok, mit fedtek föl, ha majd |
| eseng az ember még merészebb |
|
| Parányok vagyunk, vagy hatalmasok? |
| Vagy száll lángelme- s kutya-bú örökké |
|
| Nő s nő az űr! De akár törpülünk |
| nincs hátra! Föl! Ha előre törünk, ha |
|
vert éhes had, menekszünk! |
|
| …Szó, szó: vau! vau! Lesvén (mint hajdan ő, a |
| tudsz-e, mint pont az i-n, majd egy kis úzdi |
|
|
Finom fül magányos házban
| Fenyőtoboz pattog kandallóban és |
| mérföldekre hallik az óraütés: |
| csillagokig hallik, ha az ük-öreg |
| paraszt falióra múlást ütöget. |
|
| Tépné e tűznél is bajuszát borus |
| kedvű férfi, volna csak képén bajusz – |
| lel fogódzót annyit se (csak ráncokat), |
| mint a vizbefuló szalmaszálakat. |
|
| Ketyeg künt az is már, az őszi bogár: |
| lefutott, le ujra, hányadszor, a Nyár! |
| Számol szerte percet: zörg a ház körül: |
| jár a szám-tudatlan őrült óramü. |
|
| Zörgött vala véle versenyt, mintha csak |
| tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb |
| fegyverével – büszkén (most eszelte ki) |
| kőbaltával immár szomszéd törzsbeli. |
|
| Védtelen elődök futást-pihegő |
| törzsök fia elfult szivvel fülel ő: |
| hallga, eljut bár végpanasz úgy ide, |
| (hány határon át!) ne hallja senkise!? |
|
| Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól, |
| bömböl mégis oly mult nádasaiból, |
| hol még ama főtlen hős el-elüget, |
| nem riasztva már csak hegyes eb-fület. |
|
| A niklai zord, a csekei esős |
| – ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz, |
| ujra (ujra!) a csucsai csupa kár – |
| kár-kár-szavu kert az országnyi határ?! |
|
| Neszel néha mégis föl (épp ha recseg |
| aszu ág és dül agg törzs): épitenek? |
| Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut |
| tavaszi erdőben a megtért kakuk! |
|
| (Higgye az a vén csak: jótét szellemek |
| dolgaképp rakatik már oly mennyezet, |
| gyül mely alá öt felől úgy pőre nép, |
| mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!) |
|
|
Elalvás előtt
Le silence éternel des espaces infinis…
| mérföldes elnyujtózással feküdnöm! |
| Az ablakon a Tejút a függöny, |
| lukasztgatta („azsuros”) égbolt? |
|
| Benéz egy ifjú holdvilág. |
| agyag-padlaton ágyamig tipeg. |
|
| Szószerint értem itten még a |
| baglyok hajdani nyelvtanát |
| és szószerint a kerti béka |
| ajkán az esőt-esdeklő imát. |
|
| Ki susog még? A székre tett |
|
| Aztán a cél előtt véve dolgát futóra |
| iramult egy utolsót s megállt a falióra, |
| majd életem helyett – mert úgy fülelt a csend – |
| ketyegtetett agyamba dermesztő végtelent. |
|
|
Ne legyen gondunk jóban is a rossz
| Ivott, ivott a rokkant szöllőpásztor, |
| s kérdésemre, nem lesz-e másnapos, |
| ezt betűztem ki ráncos mosolyából: |
| „Reszkető kézbe kell csak a pohár bor!” |
| „Szent János áldásként vigasz a mámor!” |
| „Ne legyen gondunk jóban is a rossz.” |
|
| a rángó ostorok – darvak helyett – a vadlibák! |
| nyár-kiüzés égi karikás-hangjai! |
|
| S a szájhoz vett végső pohár fölött |
| pillantás, a vén Vörösmartyé, |
| a „tündértáj”, az ifjuság felé! |
|
|
Világomlás
| Nem is magamat könnyezem, |
|
| Porba végképp és épp azért, |
| Szétszedték jó húsz éve már |
|
| bátyám birtoka, a galambház. |
|
Minden végleg megsemmisül. |
|
|
Futó torony
| Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet |
| védőváramul őszi muslicák épitenek fölém. |
|
el nem ereszt a zengő tünemény. |
|
Állomások hosszán
Nem várja a vonatot sehol senki más, |
csak bundában a főnök és lába körül |
vonagló hó-kigyóival a tél. |
Már lent a fagy harapásra cikáz. |
Bár fönt csak egy-egy acéltű röpül. |
|
Ekként a napsütés is fény-csodás. |
Ahány daraszem: drágakövet ér |
Türkiz villog; kereng: rubin, opál, topáz. |
Vigasztalnak, azzal füzetnek.
|
|
A hazai szóejtés: ráadás. |
|
Körben a fa mind feszes gyászruhás. |
|
Bakterház bakterház után pereg. |
Nagyanyánk olvasóján a szemek. |
|
Ujjamba hajdani imádkozás |
emlék-melege villan; gyerekkori láz |
mozdulna mellemben, karomban. |
S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban. |
|
Most csattogtunk át a Sió felett. |
|
Öt perc s a Kapos hídjának dübörgése robban. |
|
A távoli – gyánti – dombsor mögött |
a vén présház már grönlandi havak |
|
Kurdnál még vastagabb a hó. A nyúl |
|
Az egész vonatban magam vagyok? |
|
Százszámra meszes koponya |
|
Száguldok, de nem menekülnék. |
mit tettetek velem, mit tettetek! |
|
Hó-illat tölti meg a fülkét. |
a szél kirántott egy félig beirt |
|
Miről is? Hogyan megy haza
|
|
A modern versnek nem árt, ha kusza. |
Pörög a szem mögött az elme filmtekercse, |
a canevas-ban, mely vetül, vetül, |
mint kártyalap, jövőt – szerezve! |
|
Ahogy igérte reggel a Sainte-Anne-ban a lecke |
s a Révolution Surréaliste-nál az este. |
|
A leghivebb, a legbarátibb társaság |
Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát, |
ugy nyitja: csapja is be a kaput. |
A legnépesebb egyedüllét. |
|
De száguldjak csak, bárhova kerülnék. |
|
Szeretek nézni; egyre jobban. Ami szép
|
F. szemében a rútnál leleplezőbb való. |
|
Kiállitási terem a vidék. |
|
| |
| Aki jól rajzol, benyúl szinte |
| és visz nemcsak rendet a szívbe: |
| jó hírt is: mégsem hiábavaló |
| harca annak, ki egyre szebbre (jobbra!) tör. |
|
A mélyen látó szem nemcsak emlékez-e? |
|
| |
| Nézte Belzacar a beírt falat. |
| Nézi elménk, mit a költő keze |
|
| |
| Úgy tetszik, száz esztendőt késve |
| kell száguldanom elfeledt |
| ünnepre, rokon-temetésre, |
| hol nem lenni ott nem lehet, |
| vagy épp úgy fontos születésre, |
| hol értem lesz gyülekezet. |
|
| |
| Táncol a csöppnyi fülkeasztal, |
| Hány hit-moslékot – telj be azzal – |
| Szállt szánkról hála- és panaszdal, |
| mint lakzin ebszájról a lé. |
|
| |
| a gyorsaság – hova ragad? |
| Nézem az ablak üvegén túl, |
| mint roppant szemfödél alatt |
| – ránc iramul rajt, hol a szél fúj – |
|
| |
| Emlékezz. Táncoltatta tollam |
| hány hullám rohanvást velem; |
| mentő-deszkámként szoritottam, |
| s dobált – nép-söprő áramokban – |
|
| |
| Ébredj! – Visz gyorsuló iramban |
| vállamat rázva itt vonat; |
| vitt tengeri hab, hogy kiadjam |
| (lelkemmel) a mentő rudat. |
| mint fékezhetetlen lovad. |
|
| |
| Jó volna így is jutni honba |
| olyanba, futni bár (miképp |
| ama köd-lovas hite-lopva, |
| mely egyre többször megkisért) |
| hol egy család volt úgy a nép, |
| gyűlt temetvén a férfi-torba: |
| mert kapocs a kezdet s a vég. |
|
| |
| kezdte, de már fönt a hegyen, |
| kortyintva pincénk legjavából: |
| Hajh, szerelem, sejh szerelem!… |
| Rágta kedvenc fia dalát, hogy |
| csordulni tudjon már a szem: |
|
dünnyögte, hogy föl ne kiáltson |
zord apánk is, emlékezem – |
|
Emlékszel a télvégre, mikor – noha még |
hó födte – mint megannyi pici vulkán, |
a vakondoktúrások tetejét |
ugyanaz a tűz kilökte? S a fák |
lába körül már sár vont karikát? |
|
És persze megint a varjak, a varjak! |
A havon halakként suhannak. |
Mint perceink a képtelenül eltünők! |
Árnyékukkal valóságosabbak: |
szépítik: emberivé az időt! |
|
Hálónk és fegyverünk a kép. |
|
Az ott már a lápi Werbőczy-vár – |
Legegyszerübb lesz: félvállra a koszorút. |
Ki lesz taposva addigra a gyalogút |
a hóból s a multból kiáll. |
|
|
|