A gépész fiának fülével

1 Pöfögésével egy diesel-motor, kattogásával egy malomkerék, csöngésükkel szorgos kovácsmühelyi üllők csépelték messze az időt, az érve-érlelőt, a napközit: az embernek valót, kivervén (mint akkor még a gazdák is, kézicséppel) magvat belőle, „életet”, izlelhetőt – Aztán, nagy ritkán, még távolibb vonatok. Nem mentek üresen a nappalok e régi tájban, mely úgy szülte meg az embert, hogy helyben föl is nevelje! Így e vízmalmok, cséplőgépek, gőzfürészek mintegy zsákokba számlálták a perceket – a meleg évszakok szapora perceit! – s így ősszel a komoly apák a csűr felé buzaszem-milliókkal vállukon sebezhetetlen hősökként haladtak, sőt valamiképp halhatatlanul, miközben kint a megint esős határban őslényszerüen dohogtak és dülöngtek párosával az óriás szántó-lokomobilok!   2 Estefelé a munkájuk-tudó zajok kötelességük teljesitvén sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek, aztán az éjben már, úgy elheverve egymás mellett, mint az ökrök a karámban, füleltek dolog-inditó uj tülkölést. Ha kedvező szél fútt, hajnal felé nagy messze megrándult a láthatáron s kigyódobálódzással átvonaglott a még homályos égen s épp olyan szivünkön egy-egy világszéli harangszó. Borjádról, Pálfáról, Bikácsról!