Finom fül magányos házban

Fenyőtoboz pattog kandallóban és
mérföldekre hallik az óraütés:
csillagokig hallik, ha az ük-öreg
paraszt falióra múlást ütöget.
Tépné e tűznél is bajuszát borus
kedvű férfi, volna csak képén bajusz –
lel fogódzót annyit se (csak ráncokat),
mint a vizbefuló szalmaszálakat.
Ketyeg künt az is már, az őszi bogár:
lefutott, le ujra, hányadszor, a Nyár!
Számol szerte percet: zörg a ház körül:
jár a szám-tudatlan őrült óramü.
Zörgött vala véle versenyt, mintha csak
tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb
fegyverével – büszkén (most eszelte ki)
kőbaltával immár szomszéd törzsbeli.
Védtelen elődök futást-pihegő
törzsök fia elfult szivvel fülel ő:
hallga, eljut bár végpanasz úgy ide,
(hány határon át!) ne hallja senkise!?
Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól,
bömböl mégis oly mult nádasaiból,
hol még ama főtlen hős el-elüget,
nem riasztva már csak hegyes eb-fület.
A niklai zord, a csekei esős
– ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz,
ujra (ujra!) a csucsai csupa kár –
kár-kár-szavu kert az országnyi határ?!
Neszel néha mégis föl (épp ha recseg
aszu ág és dül agg törzs): épitenek?
Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut
tavaszi erdőben a megtért kakuk!
(Higgye az a vén csak: jótét szellemek
dolgaképp rakatik már oly mennyezet,
gyül mely alá öt felől úgy pőre nép,
mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]