Állomások hosszán

Nem várja a vonatot sehol senki más,
csak bundában a főnök és lába körül
vonagló hó-kigyóival a tél.
Már lent a fagy harapásra cikáz.
Bár fönt csak egy-egy acéltű röpül.
Ekként a napsütés is fény-csodás.
Ahány daraszem: drágakövet ér
csüggedt szemednek.
Türkiz villog; kereng: rubin, opál, topáz.
Vigasztalnak, azzal füzetnek.
A hazai szóejtés: ráadás.
Körben a fa mind feszes gyászruhás.
Csak a rétek füve fehér.
Sózza a dér
estétől-hajnalig.
Bakterház bakterház után pereg.
Valamennyi mond valamit.
Nagyanyánk olvasóján a szemek.
Halottak napjára megyek.
Ujjamba hajdani imádkozás
emlék-melege villan; gyerekkori láz
mozdulna mellemben, karomban.
S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban.
Most csattogtunk át a Sió felett.
Öt perc s a Kapos hídjának dübörgése robban.
A távoli – gyánti – dombsor mögött
a vén présház már grönlandi havak
s multak alatt.
Kurdnál még vastagabb a hó. A nyúl
úszni tanul.
Az egész vonatban magam vagyok?
Százszámra meszes koponya
szétszórva a lapályon a
vakondok-kúpok tábora.
Száguldok, de nem menekülnék.
Noha a kerekek:
mit tettetek velem, mit tettetek!
Hó-illat tölti meg a fülkét.
Az ablakrésen át
a szél kirántott egy félig beirt
szelet papirt.
Elfogadom a cenzurát.
Füzi tovább
a kerekek gyors jambusa
a penzum fonalát.
Miről is? Hogyan megy haza
vakációra a deák?
A modern versnek nem árt, ha kusza.
Sőt ihlető szerencse.
Pörög a szem mögött az elme filmtekercse,
sujet-t keresve
a canevas-ban, mely vetül, vetül,
mint kártyalap, jövőt – szerezve!
Ahogy igérte reggel a Sainte-Anne-ban a lecke
s a Révolution Surréaliste-nál az este.
A leghivebb, a legbarátibb társaság
tanácsadni a mult.
Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát,
ugy nyitja: csapja is be a kaput.
A legnépesebb egyedüllét.
De száguldjak csak, bárhova kerülnék.
Szeretek nézni; egyre jobban. Ami szép
F. szemében a rútnál leleplezőbb való.
Kiállitási terem a vidék.
Festmény-alapozás a hó.
 
Aki jól rajzol, benyúl szinte
és visz nemcsak rendet a szívbe:
jó hírt is: mégsem hiábavaló
harca annak, ki egyre szebbre (jobbra!) tör.
Segédcsapat mindenfelől.
A mélyen látó szem nemcsak emlékez-e?
 
Nézte Belzacar a beírt falat.
Nézi elménk, mit a költő keze
 
elénk ró s érteni fölad.
 
Halotti koszorú zizeg
mellettem az üléspadon.
Halotti koszorút viszek
megülni születésnapom.
 
Úgy tetszik, száz esztendőt késve
kell száguldanom elfeledt
ünnepre, rokon-temetésre,
hol nem lenni ott nem lehet,
vagy épp úgy fontos születésre,
hol értem lesz gyülekezet.
 
Táncol a csöppnyi fülkeasztal,
mint holtak faggatóié.
Hány hit-moslékot – telj be azzal –
löktek emberfajunk elé.
Szállt szánkról hála- és panaszdal,
mint lakzin ebszájról a lé.
 
Rángatja kezemet kacérul
a gyorsaság – hova ragad?
Nézem az ablak üvegén túl,
mint roppant szemfödél alatt
– ránc iramul rajt, hol a szél fúj –
a multakat, a holtakat.
 
Emlékezz. Táncoltatta tollam
hány hullám rohanvást velem;
mentő-deszkámként szoritottam,
mig forradalom, szerelem
s dobált – nép-söprő áramokban –
köztéboly, hős hiedelem.
 
Ébredj! – Visz gyorsuló iramban
vállamat rázva itt vonat;
vitt tengeri hab, hogy kiadjam
(lelkemmel) a mentő rudat.
E galoppozó pad alattam,
mint fékezhetetlen lovad.
 
Jó volna így is jutni honba
olyanba, futni bár (miképp
ama köd-lovas hite-lopva,
mely egyre többször megkisért)
hol egy család volt úgy a nép,
gyűlt temetvén a férfi-torba:
mert kapocs a kezdet s a vég.
 
 
A sír után maga a kántor
kezdte, de már fönt a hegyen,
kortyintva pincénk legjavából:
Hajh, szerelem, sejh szerelem!…
Rágta kedvenc fia dalát, hogy
csordulni tudjon már a szem:
dünnyögte, hogy föl ne kiáltson
zord apánk is, emlékezem –
Emlékszel a télvégre, mikor – noha még
hó födte – mint megannyi pici vulkán,
a vakondoktúrások tetejét
– ott is a maga utján –
ugyanaz a tűz kilökte? S a fák
lába körül már sár vont karikát?
És persze megint a varjak, a varjak!
A havon halakként suhannak.
Mint perceink a képtelenül eltünők!
Árnyékukkal valóságosabbak:
szépítik: emberivé az időt!
Dől a magyarázat eléd.
Hálónk és fegyverünk a kép.
Az ott már a lápi Werbőczy-vár –
Legegyszerübb lesz: félvállra a koszorút.
Már ami tégla még –
Ki lesz taposva addigra a gyalogút
a hóból s a multból kiáll.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]