Kaland s halrajzás a régi Koronában

Tófenék-homályos volt a füsttől, a gőztől
a délutáni kávéház, mégis hideg, noha zsúfolt s dohos.
Én: leglent nedves, rossz cipő; legfönt láz-maszat.
Rossz munka, rossz ebéd, rossz gyaloglás után.
Kit is kerestem, ki is hívhatott ide?
A nagykabátban ülő ügynökök asztalain túl,
a hosszú terem végén ott már a falborító nagy tükörnél
mint egy tengerből fölmerülve, végre: ismerős arc.
Bólint, felém int, indul is elébem.
Bizalom szállt meg, persze, szinte testileg is, jó melegség.
Siettem, ő is sietett a – már-már gyermekkori – jó ismerős.
Jött, biz jött, de fura mód mégse közelgett.
Nekem kellett egész a tükörig elérnem.
Készitve már a hálás kézfogást.
Megállván – saját tükörképem előtt;
nem azonnal váltva megvetőre
a viszont-látás túlkész szolga-mosolyát.
Kivel is volt találkozóm?
Déry? Nagy Lajos? Osvát?
József Attila ott lakott a ház mögött, jó kis cselédszobában;
A gangra nyilt alkalmas ablak,
szolgálva másod bejáratul is.
Nem, Osvát itt csak déli egy óráig „rendelt”.
Nem birta a füstöt, a délután már tó-szerűt, a nyüzsgést.
Pap Károly? Pintér? Nem volt ő akkor is már halott?
Fenyő néha kalucsniban érkezett. Komor? Zelk?
Sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerü.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]