Nyüszítés mögöttünk

 

 

 

 

Nyüszítés mögöttünk

Dolgoznak persze maguknak-valóan
az évek havasi vízesésekben is,
meg messzi passzát-szelekben. De engem
az okosít, ha szemmel láthatóbban,
hozzánk közelebb egy-egy rég üres ház
ki-becsapódó ajtaja tagolja
darabokra a végtelen időt,
emberi részvétel nélkül ugyancsak:
mégis már-már eszelős dohogással!
„Hát jó voltunk mégis Teneked, jó
nemcsak falánk falásra” – gondolom
elmenőben a ropogó cserép-
s fal-törmeléken, hátra sem tekintve
az egyre halkabb kutyavinnyogásra;
mert ott megkötve van, a nyomorult.

 

 

 

Helyes igazodás

Egyenletes szél, vizek szintjén is sima szél,
 
szigorú mégis; nem hizelgőn szolga-gyors –
Ilyentől boldog a vitorla és a füst –:
 
ősz jő ilyennel, nem tavasz.
Egyenletessé lassult az udvarokon át
 
a gazda lépte s ugyanugy lováé –
Volt malomkerék-katt-katt: jól lakott folyók
 
megbizhatóan segítették a falvakat…
Példáid, fáradt szív-verés! Szabályos mondatokba
 
írja szivósan máig s veti a sárga homok-
lapra hullámok fagya előtt a tó – igy
 
felel, felel, felel, napja és éje hosszat.
Minek is kérdés még, ha… Fölmerül és ekként
 
merül alá ismét mérhetetlenül tág
órasétáló útján az ilyenkor
 
már holdfény villogású őszi Vénusz –
S éppúgy a másik ingajárat, ott magasan. Észak
 
viziszárnyasainak műve, lám egyre kihagyóbban
míg – mondja a tudós – meg nem áll, mint
 
minden, amibe belenyúl az ember.

 

 

 

Ninivében

Nem. Ingerült se lettem. Ha parasztok
ejtenek ilyet, vagy prolik, az fölbosszant. De hogy
kandidátus mondta ki – élcül – azt, hogy
„s mi baj, ha ötödrangú nyelvek népe fogy?”
„Végül is nem lesz üldözött!” „Se ír, se kurd, se
baszk, se…” Azt hiszed, nem kapcsolom,
micsoda ócska téma ez már s hogy hova kerül amúgy se
változatos művem e nem up to date falovon?
Nem is azért némultam el, mert kifogyott az érvem,
s mert szemmel jelt adott („beteg vagy!”) feleségem;
hanem, hogy támad-e egy kis csönd e szó körött,
afféle baljós holdudvar, hogy üldözött.
De gomolyult tovább az őrület; csak éppen
bomba, lobogó város, pernye és üszök
helyett édes Camel-füst fellegében.
Nyeltem is jóslatom, bús agg Jónás, Ninivében.

 

 

 

Két háborús haiku

 

Roham előtt

Átszáll a folyón a kürtszó forró-fűszeres ize.
Marja a katonák dobhártyáját vad déli fény.
Ki akar hóditani? Senki! De
új csata hangja bizsereg a vezér tenyerén.
 

Napraforgók

Fejek, fejek – karóba húzva mind?
Karóba vert szemek!
Az iszonyra nyilt
pillák üvöltenek.

 

 

 

Menetszázad

Vonulunk be a kaszárnyába.
Előbb vetkezés, aztán mundérba-bujás.
Dörögnek az őrmesterek.
Harsog a kürtök nyelv-tanfolyama.
Nos igen, ez az a másféle rendszer,
nincs kibúvás a reglamák alól.
Az egyenlőség érdes egy kicsit.
Nincs kritika, nincs visszaszájalás.
A fekhelyek is évjárat szerint.
A kivonulások hasonlón.
De hasznos kitartón figyelni.
Lehet előnyhöz jutni itt is.
Békén hagynak, mikor a többi izzad.
Több kimenő, sőt – ha ez imponál –
valami kisebb sarzsi, főleg,
ha kintről jön a beajánlás.
Megvan persze a messzi, a magasztos
érdek, mely szentesíti a fegyelmet,
minősíti az érdemet
és ebbe beletanulni: nehéz.
Még nehezebb: mikor lehet, szabad s muszáj
követni, nem a felsőbbség parancsát,
hanem – vaktában – a lelkiismeretét.
Ha nyersz, nagy arany; ólomgolyó, ha elbuksz.
Vizsgáztatás, kihallgatás – lehetne idelopni
civilkoromból holmi vizsga-puskát?
Szorongatom papirjaim.
Már a sugásban sem bizom.
A szív szűköl, – mégis hova?
Csatlakozás! – tudatja a vezérkürt.
A helybenjárás így megindul, arra, hol
dala-fújva a roppant sereg menetel.

 

 

 

Nagy temetésen

Nem a föld s az idő
 
neki a temető:
 
szivünk, agyunk.
 
Itt s odaát.
Mi felelünk azért:
megél-e, ahogy élt?
 
S mint él tovább.
 
Cél, tett, hit, fénysugár!
 
Igen, égi király,
 
vagy – lehet szavazni még –
por és sár, dögbogár –
zaba és ürülék!

 

 

 

Egy nyárvégi nap

1
Hajnal. Nagy hal átlátszó tóban
Megszagolja a horgot. Eluszik.
Farkával legyint egy puszit.
Egy évnek is. Megint
meg-int.
2
Este. Hűvösödés, fölülről
Egyszerre vannak itt a csillagok.
A télidőre már testesedők:
tollasodók; az első árulók:
kirostálván magukból az esendőt
húzódnak ismét, távolodnak
romlékony bolygónk közeléből
érintetlen szállásaikra
kitisztálkodva, megközömbösülve
fagyos és finnyás ragyogással,
diáknyelvünkön: plépofával,
pilátusi kézemeléssel.

 

 

 

Bemutató

 

1

A vackor, a som, a kökény
 
dadogó szavai után,
a még vadon nőtt alma, cseresznye, füge
 
szelidülő szava után
a völgy felé a barbár hegyvidékről,
 
hogy lehet mégis megegyezés, valami
szóértés, kibontakozás – remény!
 
az ősi zürzavarból –
szólott végül a szöllők kórusa
még bátoritóbban, még érthetőbben
 
az évek, az évezredek
teltével örökös öregjeinknek!
 
Hogy adják ők tovább a szót.
Nem igért rossz látványt a létezés
föl-földerülő hajnalaival.
Nem rossz előadást.
 

2

De midőn – ujjal pssszt! jelezve engem is
 
idevezettek, az őszhajuak
e fönntartott helyére – lent a roppant
amfiteátrumban már félhomályban
 
elmosódó háttér előtt folyt
 
ki-kilobbanó szövétnekek közt
a magyarázat nehezen
 
követhető szöveggel, kapkodó
 
ügyelőkkel s gépmesterekkel,
 
szaknyelven: szétlazulva.
Kecskét áldoztak, dudaszóval. Vagy kamaszt?
 
hegycsúcson, nyakszegéssel? Vagy a lenti
város piacán, kürtzengetéssel? Betereltek egy bikát,
 
emberfejüt, azaz
egy bikahangú, bikajárású királyt – de mért vajon
tagló alá ugyancsak? és mért minden leszármazottját,
 
indokok nélkül?! A tumultus egyre nőtt,
most már a szín szélén is. Mert hogy onnan,
 
a nézők közül is, váratlanul
 
léptek be – rángattattak be – „szereplők”
 
tulénekelve – tuljajongva? –
a frissitő- s borárusok dalát.
a frissitő- s borárusok dalát. Miközben
távolabb földre fektettek egy T alakú fát,
 
szakértelemmel rászögeztek
egy sast? egy férfit? Majd – úgy tetszik – ugyanazt
 
karóba nyomták, vagy parázsló székbe és
kimérték húsát s vérét a tömegnek,
a mindig dráguló kenyér és bor helyett.
 

3

Nehéz volt idősödni. No de nemcsak a haj szálai
 
szívták az évek leckéit magukba.
Vedd úgy, hogy bent az agy bozontja is
 
megőszülhet – ez történt mialatt
csak nem tünt föl a felhőrésben a Tenyér,
nem hangzott vezényszó-erejű Szózat.
Így midőn – szemsarokból intve: fegyelem! –
 
arról a fönntartott helyről egyszerre engem is
vezetni kezdtek detektivi markolással oda be:
oda föl, hova szem és fül tapadt, midőn
egyszerre körülöttem támadt az a csönd,
 
mely a szólásra szólitottat övezi,
 
hogy én adjak magyarázatot, vagy
én valljam be a dolgot, mert különben –!
Nem válaszoltam; annyival sem
legyek a bünnek részese.
 

4

Eltelt azóta nagy idő.
Nagy idő telt azóta el!
Eleredt valami eső,
az felelt; az felel –
Maradt valami zeneszerszám –
Hang abból még jöhet.
Vén vaknak is kijár a napszám,
dünnyögjön bármi nyomorultan.
A dallam bent maradt az – ujjban,
ha nincs is már szöveg.
 

5

Szitál, szemel, csöpög, esik, esik,
szemetel a ködből, köd esik,
az őszi köd permetezik,
az ősz esik,
korom esik, az év esik.
Elmultak az ünnepeink, esik,
elmultak a szüreteink, esik,
az Etna hamuja esik,
mióta eszedet tudod, esik,
tengeren, földön az idő esik,
a világ kezdete óta esik,
egy percre kiderül s esik,
esik, esik, esik,
elmult az ifjuság, esik.
Madár gubbaszt, eb rázkódik,
gerendában szú dolgozik,
padláson egér szorgalmaskodik,
asszir-babilon oszlopfő esik,
átszögezett kéz vércsöppje ömöl,
diadalív és dómtorony omol,
szónoki szájak nyál-habja frecseg,
futó szekerek bútora bukik,
átszúrt szivek savója dől,
kilukadt zsákok buzája folyik,
volt napkelte, de most esik,
alkony esik,
az elme beborulata esik.
Kis ernyője alatt új s új buszig
itt szerelmes leány várakozik,
amott a házajtóból a kútig
fejrevont szoknya alatt iramul,
avar mozdul, magasba kavarul,
az utolsó falevél is lehull,
rikácsoló madarak keresik,
Noé bárkája hol készittetik –
hadak-kavarta útipor esik,
pernye és sziporka esik,
leégett a fél-kontinens, szitál,
az elmúlás szitál és el nem áll,
az ember csüggedten törölközik,
keni szét arca szennyeit.
Sárba feszítve véres ujjait
a katona még fölül és amig
tartja magát, el-elmosolyodik,
köszön valamit, csak ő tudja, mit,
ujság, távirat, képeslap esik,
sáska- és nyilvessző felhő ered,
a beteljesedés esik,
repülők-szórta kiáltvány lebeg,
csillag suhan,
a kálvini predestináció esik,
bomba zuhan,
fülelheted az ősök egekig
küldött dalait, esdekléseit,
hang-győzedelmeit:
Dantéból makogás esik,
Plato szájából rágott kő esik,
ez eszelősen röhög, az nyüszit,
a meg-nem-állíthatóság esik,
a pitypang ernyős termése esik,
kard, korona és királyfő esik,
juhar légcsavaros magva esik,
anyák fölmutatják kisdedeik,
esik, esik, esik,
esik, míg másként nem végeztetik.

 

 

 

Hatalom

A mai tornyok magasabbak.
Szédítő magasak a házak.
S hogy magasodna még az ember!
Bokám körül csipognak
csillagaid, Fiastyúk.
Rettegek használni a lábam:
úgy alacsonyul, huzódik holmi
furulyukba a szív, a lélek.
Ülök majd óriásként,
kuporgok fönt hatalmasabban
mint a Nagy Medve, átkarolt
térdem között fejemmel egy csöpp
hazát melengetve magamból.

 

 

 

Lőtt lábú madár

Sütő Andrásnak

 
Énekelni – leszállhatatlanul.
 
Békehírt ararátlanul.
Korholva konokan a lenti vidék
 
vén süketeit s a fönti ég
süket – azt a süket vén istenét! – Míg hullnak
 
csöppek – „megannyi csillag”?
 
„Pecsét”?
Mert lehet szóló száj végül a seb?
S a hang attól is csak értelmesebb,
ha mindenek fölött s mindenek ellen?
 
Mert régtől fogva hősi, szép
 
e küzdelemben
 
az lett lehető, ami lehetetlen?
 
Erre gondolj: A kép
 
a legcáfolhatatlanabb beszéd.

 

 

 

Új határ

A legutolsó sas talán
a legutolsó ló fölött.
 
Bucsuzó kört keringve.
De űzve, ménesként, tömötten,
 
ügetve az út két felén
 
előre, előre, előre,
a csikószőr-fényű buzavetések!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]