Isten vén malmai

 

 

 

 

Út előtt

Magába gömbölyödve fészkel a vén az ágyba,
 
akár az embrió,
s emlékezik a nyűtt test, ringattatásra vágyva,
 
hogy is volt lenni jó.
És földereng – a testnek! – nincs egyedül: szelídség
 
övezi! – őshoni
melege egy világnagy uralomnak, mely ismét
 
titkosan asszonyi.
S tán küld az is, ahogy rég az az első (az „édes”)
 
erei lágy levén,
küld sót, meszet, reményt – gén-t (rajta is túli léthez),
 
erre gondol a vén.
S térdét öleli – most úgy, mint légi gépből éjbe
 
ugró harcos, aki
szorong (bár nem szoronghat): kinyílnak-e – s mivégre? –
 
hátán mű-szárnyai.
 

1974. XI. 1.

 

 

 

Isten vén malmai

Gyorsabban, mint a fiatalokon
hogy futsz idő, az öregeken át!
Hogy csobog-zuhog multtá a jövő!
Hogy forog, űzve egy a másikát
szív és agy – a két malombeli kő!
Szaporábban, mint akár tavaly is,
mind sebesebben, sorsom gépei,
jártok vásottan is! Vagy épp azért?
De meddig birtok még úgy őrleni?
S ér lisztem, amennyit a mag igért?
Sürgetőbben, mint akár tegnap is,
meddig öntesz még belém gabonát,
Gazda? – hogy én is megnevezzelek!
Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább
– kenyérváróid megkeressenek.
Müködtetőbben, mint valaha is
ömölj, idő, forogjatok ti, agg
szivek, agyak, higyjétek, lesz, aki
számba veszi hű buzgalmatokat –
Őröljetek, Isten vén malmai.
Csikorgóan, még csikorgóbban is
ocsút, követ, port kirostáljatok.
Nem titeket Ő: ti méritek Őt!
Hántsatok ki abból, amit adott:
 
embernek ehetőt!

 

 

 

Kontárok közt

 
„Rossz az ereszték!”
észlelte, hogy a fára fölszegezték,
 
az ács fia.
De késő volt már mester-apját hivnia.

 

 

 

Igényes hóhér

 
Ifjúkoromban a halál is ifju volt.
Torokgyík, vérbaj, ragályok, praecox dementiák:
 
kockázat kora volt az ifjuság –
S a háborúk! Akkor az is csak ifjakat tarolt.
Az öregek: Hova is lettek? Valahol láthatatlanul
 
rend-tudva tüntek el: jó, ha jött gyász-üzenet.
S most ők tolongnak, most ők küzdenek.
 
Rikong, ki győzi s rikácsol, ki hull.
 
Oh forradalmi ifjúság! Tüzet
 
– körülményesen – szivarra szítok.
Szent szó-fáklyák!? Szójáték. Rímbe tört szitok.
 
Oh, csapdátok, Dugonics-fiuk! Jeanne d’Arc szivű szüzek!
 
Válogató halál! Megvallod egyszer, mily ügyet
 
védve kellett, mily nyomorú titok
 
parancsára kardodba bukniok?
 
Sürgetve – hévvel! – földi vesztüket!

 

 

 

A lét akkor zsufolt volt

A lét akkor zsufolt volt; hisz azzal is, mit elvett:
 
kegyelt még: torkig („dosztig”) lakatott.
Könnyet, dühöt, bűnt faltunk, röhejt, szerelmet, veszedelmet
 
duskáló gazdagok.
Mit él meg, kit megkímél a föld ízéből épp a
 
legizzóbb, legvadabb?
Az tudja, mi a csók, kit – hány a legendás példa –
 
a csók visszaharap.
Cseréltetik a pénznek egyik felén a fő és
 
másik felén a szám.
De vall-e karátról végül más, mint a csöngés
 
a bankok asztalán?
Vagyonos ekként lettem. Úgy koldus, hogy no, dús is!
 
Az tündököl kezemben,
gond nélkül abból élek halálig, azon túl is,
 
mit – vesztve bár – akkor szereztem!

 

 

 

Téli hárs

Vén hárs, lám, megérted:
megint egy évgyürű!
Véd, forró gyökerű,
a kérged.
Van beléd irva
mennyi vihar-
ütötte jaj
lebírva!
Fagyodban daccal
tűz mennyi dúl:
s fény s illat ujra gyúl
tavasszal.
Benned betörve
zúg hány harag:
előre csak!
Előre!?
Öreg hárs, vén társ,
zord-kérgessé válsz
s bozontod
törik, de boldog
vagyok, hogy
még állsz,
akármi tépáz!…

 

 

 

Színész-barátaimhoz

Egy nyárvégi kertből
Hogy sürget, ami él: előre! Még előbbre!
Hogy nyomják maradék erejük a gyümölcsbe
 
vén fáink! Minden rakodik.
Arccal derüsen bár nézve a szorgos nyárba,
csak én tapogatok lábbal naponta hátra
 
és ejtek el jót valamit:
csak én visszakozom: Jaj, meg kell halni! Meg kell.
De – légy fegyelmezett! Asszonnyal és gyerekkel
 
„rovom”, jó képpel, az utat.
Álarc, no de olyan, mely ki s be egyként: rostély!
Játssz jól és szivedig – igy mondtad? büszke testvér! –
 
az leszel, mit a szerep ad!
Fac ut credas… igen, csináljam úgy, hogy higyjem!
hogy vallja szivem is, ha el kell mennem innen:
 
nemcsak játék, mi véget ért.
Sok volt, vakít a fény. Távozni, ritka példák,
ha megtántorodunk, legyetek ti a minták
 
halni, Hamletként, hős ügyért.
Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal,
sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal
 
s tisztít, hogy tudunk lenni – más!
Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad
életre újra, de utánam mint utánad
 
ne maradjon, csak ámulás.

 

 

 

Mákgubók

Szemelte, érlelte a mák
fekete sok gondolatát.
Most zörgeti, már zörgeti.
 
A szél segít neki.
Rázza – mily ős csönd ellen ő? –
mint csörgőjét a csecsemő;
füleli, ujra csörgeti.
 
A szél segít neki.
Jogar, mellyel király legyez;
kézigránát, még fanyeles;
szenteltvíz-szóró, hinteni –
 
A szél segít neki.
De volt gyümölcsünk is a mák,
tiltották pedig az anyák.
Vágtuk a kontyos koponyát
 
fakardos katonák.
Épp mert csak lopva lehetett,
nyitogattuk a fejeket;
faltuk a fekete velőt,
 
ifjú emberevők.
Itt van a nyár, érlel a nyár,
zörgeti főnket a halál,
füleli, mivel van teli –
 
A szél segít neki.

 

 

 

Amikor a rím közbeszól

Ha zöldek a falevelek,
ha sárgák: egyként ismerősök!
De mind lucskosabbak az őszök
és hidegebbek a telek
és minden gyorsabban pereg…
– És mi magunk vagyunk az ősök.

 

 

 

A krétarajzok írójához

Ősz? Tél?! Tombol a szél? – Vele
 
a malom kereke!
Önti? – ott künn! – dühödt vizét:
 
bent – bő lisztet a Séd.
S mert a zaj elnyelte a szót,
csapkodta-dörzsölte csak lisztporos kezét
 
az egresi molnársegéd,
vág Lekszink (de genere Csók).
Csak szembe mi is, mig pöröghetünk,
 
Bandim! s őrölhetünk.
 
Isten velünk.

 

 

 

Omlás előtt

Az ősök, kik mögötted
 
álltak, leomlanak.
Mikhez hátad vetetted,
 
ledőlnek a falak.
Állsz – ember vagy – magadban.
 
Dagály moraja nő.
Árad az irgalmatlan,
 
emberevő jövő.
Ott, ott elől – s nem hátul –
 
tombol a pusztulás.
Csibe sír, kanca száguld.
 
Állsz. Vársz. Nincs tenni más.

 

 

 

Azután

Azután persze nyüszítés lesz,
 
törleszkedés, ahogy
kutya a gazda lábfejéhez,
 
ha dühöng már a bot.
Azután, épp mert így se, még se
 
mosolyog kegyelem,
heverek gőggel, megvetésbe
 
fagyott fejedelem.

 

 

 

Fogtam a kezük

És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen:
egy marék „gyémántszikrázású” mondat!
És egy hosszú csontváz a földben.
Bár fogtam a kezét.
S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj –
És egy hosszú csontváz a földben:
S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő –
és Etuska, a gyerekágyas –
Egy-egy hosszú csontváz a földben.
És Sárközi és Áron és Paul és –
Bár fogtam a kezük.
S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért?
Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy
kapott kéz kéz után.
Szülői kéz
vonat elrántotta kezek
folyam elrántotta kéz
fuldokló fölé nyúlt karok
mind az elkésett tenyerek után –
Minden eltünő kéz után –
S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről…
S mert ez a nyakfölemelés is menedék –
S mert hátha mégis lehet egyszer onnan…
Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves,
fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint
szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl,
és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és
– úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben
suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?!
Elkaphatatlan, megszólíthatatlan.

 

 

 

Tanú

Eleget rázott a teve
s a repülő, a tank. Leszállok.
Hogy semmi sincs készen a fogadásra?
Nem vártam fogadást.
Van fogadás. A talp
ősi nyelven társalog a talajjal.
Majd sorra megbeszéljük. Azt is,
mért öntetett ólom a fülbe
s tépetett ki a szem.

 

 

 

Dugovicsok

Nem érdekelnek, csak az öregek:
a csatárlánc a tunya had előtt;
az ellenséggel összegomolyultak, ők,
a kényszer-hősök, veszni kérkedők;
az elesők, fetrengők, már csak ők,
a tébolyultan küzdők vonzanak,
kik – védeni bár semmi nem maradt –
kitartanak, kitartanak.
Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot
vert belétek, belénk, belém is, társaim,
hogy – kivül király s Isten gondjain –
álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot,
várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,
egy jó bömböléssel a mélybe hullni!

 

 

 

Jogaink

Ahogy fogynak vén napjaink,
ős jogaink úgy szaporodnak:
kicsikarni már most, amit
megadnátok majd a halottnak:
későn, utólag! Lear király
dühe súg: egy morzsát, egy csöppet
nem hagyni el abból, mi jár,
kijár akkor a kutyadögnek.
Egy a rabság: nem lenni boldog!
Száműzött vagyok s fölkelő.
Térdre mind, amíg van idő;
míg kegyet oszt a trónja-fosztott.
Míg van időtök helyrehozni
– már most eleve – hogy kidobtok!
Ide mindent! Hisz meghalok s ti,
kiváltságosok, élni fogtok!

 

 

 

Bíráló önbíráló

Savonarola dörgi
Hogy minden rosszat bennem megtagadjak:
 
mire várni, hogy sirba haljak?
Halok előbb meg! – darabokban
 
ölve, mi bennem rontó bűn, ősi rossz van.
Az önítélés ércolvasztó lángján
megtagadott bűneimért, egyenként
gyüjtvén fejemre szentként eleven szént,
égjek oly tiszta bíróvá e máglyán,
hogy mind, akik ily bírát nem akartok:
 
rettegjétek, kik itt lent csak örömre törtök!
Teljhatalmi birátok lesz az ördög
zord önkinzástól én, lágyszivű zsarnok,
mindnyájatokat, sorra, hála-várva,
ezért vetlek ég-nyitó földi lángba!

 

 

 

Egy régi kéregető ének dallamara

Gondolat botlik,
szó dadog,
hasonlat sántít –
De szökkenést, de futamot,
ugyan ki vár itt
dallamot?
Vén vers, kopogó, mint a bot,
te támogass, ha csusszanok –
Te segíts, utfélre dobott
– nem is bot, hanem szélcibálta
úti fa lehullt aszú ága –
te, te már meg se faragott,
te, te, nem égvívásra
röpködő zenekari pálca
mása,
te már, éneklő koldusok
eb-űző kézi társa,
te vigyázz a
jégre-vittre, ha meginog,
te, te vezesd tovább a
köd-világtalanította vakot,
te tudod
utam, te keresd, te topogj,
verd ezt a földet, te dobogj,
dohogj, konok, helyettem.
Ha már szivem sem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]