Ágyúzó idő

 
A Duna túlpartján az autók tetején s üvegén
megtörik, visszalövel vörösen ideátra
 
ágyúk torkolati tüzeként
ferde sugárban az esti, de még üde fény.
 
Ezt hagyta a háború hátra.
 
Akkor is, itt is, ezen a helyen
álltunk. Romban a fél ház már. De a balkon
tartott még valahogy. Forrt, villámolt a világ odalenn:
ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen,
 
ha szóltak az ágyúk a parton.
 
Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok
gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék-
s – bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog
végleg a ház. De ma még – örömünkre ragyog
 
az alkony s ez a balkon is áll még.
(…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!… És az örök
Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se!
Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt
dallal mámorosodtak – nem hajtani főt:
 
nézni fölénnyel a vészbe.)
 
Tíz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul
emlékünket is ámitó lövedékeivel ez az ostrom,
hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul
itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szivből! S úgy tovamúl
 
mint a Dunában a fények a fodron!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]