Csavard ki szélvihar, csavard csak és csupáld azt a már magányos jegenyét, az utolsót
azon a kaptató-tetőn, s ha félre rántaná is azt a foszló üstökét, forgasd a sunyi fejénél fogva, a
kopott kobakját kezelve, s ha meghajlik is derékban a nyomorult, hát a ferde gerincénél, a
nevetséges bordáinál fogva, szorítsd és nyomd és facsard, s ha tán földig hajlik az irány-pofonoktól, de hisz már a pofonok elől is a gyáva lakája, pörgesd s tekerd a teljes termetével,
kapd kézbe ott a gigájánál is, hengerítsd és örvényesítsd addig, eladdig, amig az alávaló nem
kezd fúródni még alább a földbe, vascsavarként a gyökereivel és ugyanakkor nyúlni is nem
próbál föl s fölvékonyulni, kerengő tornádó, a föllebbezés vad forgatagaként, miközben fölülről
már nem is a víz a zápor, hanem tűz, a kiszakadt zsákból, s ami csak volt villám. |