Konok kikelet

Látom minél többször:
 
bámulom
annál jobban: mennyi boldog
 
buzgalom.
Mennyi sürgés alsó-felső
 
udvaron!
Bámulom, hogy a rügy
 
ujra zöld,
fű, fa, virág ruhát, arcot
 
régit ölt.
Nem dühödött meg ránk most sem
 
még a Föld.
Nem tudok betelni:
 
ugyanaz
– hányadikszor is már? –
 
a tavasz!
Semmi harag, se dac, se jaj,
 
se panasz.
Barkás fűzfa-ág, a
 
lengeteg,
viszontlátás örömével
 
integet.
Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel
 
fenyeget.
Látom, minél többször
 
jöttödet,
ámulatom egyre
 
növeled,
eszme-konok, gyermeteg-hű
 
kikelet!
Tár a tégla közt is apró
 
kapukat,
dől világosságra fürge
 
hangyahad.
Sírba géppuskázott jaja
 
lent marad.
Söpör széllel rothadt őszi
 
levelet,
töröl fénnyel sáros téli
 
vizeket.
Minden pici tócsát
 
levezet.
Reggel érkezett s már
 
takarít,
forgatja friss szerszámait,
 
tagjait.
Teljesíti közösségi
 
terveit.
Krumpliföldből újra – újra! –
 
krumpli nő,
nem bolondgomba, bűzt
 
pöffenő,
ahogy volna várható és
 
érthető.
Hogy szörny-ember már megint mit
 
dúlhatott?
Vesz annyiba minket is, mint
 
kost, bakot,
sast, bikát, más esze-kurta
 
állatot.
Lesz a keze napról napra
 
ügyesebb,
csen a kérlő mord fákra is
 
rügyeket.
Végzi dolgát agg diófa,
 
vén cseléd,
ifjú hullák táplálják bár
 
gyökerét.
Nézem ámulva az örök
 
jó Időt,
keresem a rendületlen
 
rendezőt.
A kiábrándíthatatlan
 
nevelőt.
Föld mélyéből fényt-lövelő
 
agyvelőt.
Leszel minél vénebb,
 
mind nagyobb
ámulattal nézed
 
a Napot.
Le nem megy képéről
 
a derű
évről-évre nyiltabban jó-
 
hiszemű.
Az egész teremtés tőle
 
együgyű!
Tehén hozza rétről édes
 
aranyát,
most se még a vadkan véres
 
agyarát.
Száj-maró vackorrá vissza
 
nem vadul,
jövő párti marad ranett
 
és batul.
Csirkenép fut majd körénk, zeng
 
csipegést,
nem vipera-
 
sziszegést.
Dinnye-inda útja-tudva
 
sompolyog,
 
somolyog,
kibírt, ki fog bírni minden
 
zsarnokot.
Vad pipaccsá vissza csak nem
 
züll a mák,
szelid szöllő sem gondolja
 
meg magát.
Kivirágzik minden:
 
megbocsát.
Úgy tetszik, nem reménytelen
 
a világ.
Nézzem hetvenkettedikszer:
 
kezesebb,
egyre nőibb természet a
 
kikelet.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]