A végtelent nem tudjuk elképzelni. A térbeli határtalan – a tértelen – engem
is rémülettel tölt el. Az időbelit – az időtlent úgy-ahogy még megközelítem. Itt – e téren
– legalább szakaszolni tudok: periodizálni: az irodalomtörténészek szava szerint korokra
osztani a fejlődést. Az alakuló emberi fajnak – hopp: az emberré alakuló őslénynek – egy-egy állomása lehetne a mérföldkő. Amikor hüllő ősünk kimászott a meleg mocsárból és
uszonyait kúszásra alakítgatta, kettőből valamiféle lábat. Aztán ugyanazokból szárnyat. A
giliszta emésztőszervének elejéből szájat. Hatalmas a távolság, amíg ez a száj elefánt-ormányt is fejlesztett, de ez az időmennyiség belefér az elmémbe. S hozzá mi minden!
Mennyi játékot kinálva a képzeletnek, milyen szabad tereknek milyen föl- és
visszaidézhető teremtményeit. A levegőben repülő hal máig akár lefényképezhető, de hova
tűnt föltehető válfaja, a víz mélyén szárnyaló madár? Az isteni teremtés óráján nyilván
csak egy pillanat, amíg a kígyó elhagyta a lábat, lemondott a szárnyról. De a költői szívbe
fájdalmasan belenyilal a részvét, egy villanata az évbillióig tartó zuhanásnak, amíg a
giliszta a porba rendeltetett. Vagy menekült? Vonaglásában, ahogy erre-arra veti magát,
evezve szinte: ki ne látná meg: emlékezik még szárnyakra is. Akár mi. |