|
Nagyon jól tudom, hogy nem tenger, bár locsog ilyet ő is. Mert hisz kézbevehető, tenyérből tenyérbe – akár a búza – átönthető. Némi alkonyattal már térdre is ültethető. – Szóra bírható, anyanyelvünkön; azaz máris csak azon.
Kora reggel ő maga lépdel föl a kert meredek grádicsain. Megfésülködve, most már saruban is.
Illemtudásból nem céloz rá – egy mosollyal sem –, miért vált ki: surrant el szinte a hatalmas, hangos, világbirtokló családból, ahonnan néha idáig elhallik az óceánnagybácsik mennydörgő káromkodása, bősz hajórecsegtetése, a fjordok kamasz asztalcsapkodása. No meg hát a kereskedelmi bankettek pohárcsengései, a győztes flották díszlövései, az eget-ostromló himnuszok.
Itt van, ezt választotta, tudja a dolgát.
A ház mögé kerül. Elmossa az álom ételmaradékos evőeszközeit, a szennyes edényt, mindazt, amit az itteni tájnyelv együttesen csetresnek, a délkeleti parton csetresznek nevez.
|