Robinson szemével

Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak,
fürészbak térdig földben; szertedülten
sajtár-dongák, küllők – ez is a század
harctere. Honnan én – megfutottam?
Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi
műemlékként sem) ifjú hitek, elvek
gyászmezei. Hány már csak földbetenni
való hullája hősi küzdelemnek.
…Rozsdás ráf, omladék sütőkemence,
kiszállt belőle – hány éve? – a láng!
Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte
még dédapánk, ha már nem szépapánk.
Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten
gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra?
Itt villog még egy emberpárti Isten
terve, kedve; s megannyi jó tanácsa?
…Hason csuszkálgat soha el nem álló
esőben kéményünk kaini füstje.
Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló
szerepre tán, bár torlaszokra tüzve?
S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”.
Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger
hajóroncsai robinsoni partra –
Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!…
Nos, szárazon én: óceáni rabja
s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben.
Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta
töredékével annak – mért is éltem!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]