Felülről nézve

Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk
 
– ötéves lánykánk is velünk
az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld
 
lefejtegetésében óvatosan
a hat-hétezeréves csontvázdarabokról.
A koponyák betörve. Lábak és karok
 
elszuvasodva. De hibátlanok
 
a kőkések, az obszidián-
 
lándzsahegyek,
a napon-égetett agyag-edények.
Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely
Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat
 
üzemeltetett. Délről idehordott
 
nyersanyagokkal; szinte kézen
vezetve nemes-gesztenyeerdeit is.
Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá
úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva?
 
Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb)
 
számitva szűkösebb
időkre s – lelki éléstár ma is a temető?
 
Terítve abroszt kőkorszakbeli
evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott
 
vadhús- és gyümölcsvacsora
 
köré hevertünk;
lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág.
A csuprok hatezeréves üledéke alatt
 
ott volt nyilván a mag-áldozat is
 
az örök-életű isteneknek is.
 
Nem fogyasztottunk belőle.
Volt bár vita: nem minket illet-e.
Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet
– hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan;
holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan-
 
vágyú lelkeknek, akik
érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből.
Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság,
 
mintegy „hálaéneket”.
Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel
 
vall meg tartós titkokat a föld,
 
tartós igazat a Bolygó,
 
a Mult
Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk.
Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő,
 
Mi: a Remény, Mi: az Itélet.
Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva
 
a dóznit s a papírt,
már azoknak, akik tudtak még sodorni.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]