Távoli testünk

 

 

 

 

Mentőöv

Mentőövünk vagy! Idedobtak.
Hogy örültünk! Hittünk! S megint
tovább röpültél, lebukó Nap!
Fut a víz a sodrás szerint.
Kiáltottam. Nem válaszoltak.
Pedig csak ők, odatúl, odakint,
ők látták jól, bámulóink sorfala,
ez volt már a Niagara.

 

 

 

Csillagesés hava

Csillagokból jövőt mondani, ehhez sosem jós-tudomány kellett:
szövegolvasástan, fogalmazni-tudás; logika és nem ihlet.
Szemem ennek birtokában néz föl
s búcsúzik a vad tündöklésekkel magyarázó égtől.
Tetszik a csillag-ábrák, parabolák
mértani közlendője, kiszabott
mozgásuk tiszta stílusa, ahogy
a Szépet s Szörnyűt egy mondatba fogják!
Fölfedik értők számára kegyetlen
világossággal: így forog a Rend:
tudjatok ti is annyit odalent,
mint fent mi, kik a ránk osztott szerepben
kezdettől fogva más utat találni
még képtelenebbek vagyunk, akár ti.

 

 

 

Messze a közvilágítástól

Kültelki utcasarkon megrohanni
már ki mást akarnánk? magunkat volna rendjén
leütni végre, térdrenyomni; torkon
kapni a tíz ujj sziszegő
bosszújával, szorító szégyenével;
belefojtani a lelket: a zsákmányt!
Amivel meglépett, a lóvét!
Kirázni belőle a lelket,
lelket rázni az árulóba,
a cinkosba, beugratóba –
Messze a közvilágítástól,
hát megy végül az el- s fölszámolás,
ülvén együtt – úgy értve, hogy magunkkal –
ebben a jóhirű (még ismerős) csehóban,
nyelve kupicánként a tort is,
az áldomást is.

 

 

 

Távoli testünk

Jönnek hírek; s jönnek majd újra a hírek,
testünk tartományaiból.
Távoli világrészekről tehát. Megint a messzi
ős tájról, melyet bejártunk egykor ifjan;
föllázadt gyarmatokról olyan hírek, hogy
a szem fülelni, a fül látni próbál.
Jönnek harc-dúlta testünkről hadi hírek.
Volt győzelem, de lett rá vereség is, de –
de mennyi, ott s amott a hajdan oly regényes
távoli testünk hegyvidékein,
szorosaiban, kikötőiben.
Egyre kétségesebb a háború esélye,
mint minden lázadásé, melybe
eddig, mi jobbak, reményünk vetettük.
Szaporodnak a rémhirek, ihol
álarcuk levetve tigris-agyarral,
nesztelen talpon közelednek ezek a jelentések is:
hátrálni kezd hadnépével a lélek is,
hátrálni bekerítve.

 

 

 

Hegyi-útjain az idősödésnek

Igen, elmaradt a szem.
Jöttünk tovább. Elmaradt
a fül. Megint egy fog. Egy ujj. Nos, el-
elmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált,
meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt
máris siránkozó közöttünk; hazugul
túlsajnáltatva magát, hiszen ezután
maradt csak el az agy.
És jelzett leállást a szív. Kitört
most már a jajveszék, a nagy, de egyre
szinészies túlzással, mert hiszen
jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább.
Elmaradt bár régtől fogva a láb.

 

 

 

Mezei séta

Mind közelebbről szeretem
nézni, amin csak megáll a szemem.
Tekintem addig – no, elköszönésül? –
hogy könnyet érzek; mint ki útrakészül.
Ez hát a rozs. A baltacim.
A len. A fű. S ezek az ujjaim.
Most barátkozhatnánk csak össze.
Isten hozzátok mindörökre.

 

 

 

Lábadozás

Lábadozás az elmúlás. Beteghez
voltál hasonló, ahogy öregedtél.
Már járni kezdesz
– újul a kedved –
megállva az emelkedőknél:
odabólintva csendes
igent maholnap minden naplementnek.

 

 

 

Állott vasárnap

Az ásványvízből a pohárban
kiszállt a szénsav.
Nincs bugyborék.
Szikrázás nélkül száll föl a harangszó
alpesi falvakból is.
Túl soká élünk.
Túlsokat éltünk
át- és meg- és ki-
élve – miből mit?
Talán még távcsövemben
háza előtt díszbe-öltözötten
a kispadon az az anyóka
védi a Voltat.
Hamu-esőben.
(Pompéji őrszem!)
Le-lemosolygunk
rá, mi, utókor
két tea-korty közt.
Van, ki már oly magányban,
mit istenek se birtak.

 

 

 

Különös kannibál

Ez az idei év is, amelyet lám leéltem –:
megevett! Vagy – magával vitt csupán?
 
S hova is? Hol a nyom?
Mi maradt még belőlem? Voltam egyáltalán?
 
Nem kutatom.
 
Esténte új meg új
elköltözés: temetés bennem.
 
Vendégként, dicső lakomán
 
– oly szépen alkonyul –
ülök fegyelmezetten
ház előtt, kerti székben,
művelt barátaim körében
 
lám ujra túl
a napi önemberevésen.

 

 

 

Hegyi város

E rég nem látott városok, lám,
falják azóta is a népet.
Folynak beléjük, folynak ki belőlük
szüntelenül a nemzedékek.
E rég-látott, gőgösen ódon
csak belül modern városok –
nyelik be, mint ételt, a létet
s ürítik ki, mint salakot.
Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam
húsz éve. Feszít a torony.
Körben patricius házak, jól-ápolt
gótikus szent, római rom.
Kutyákkal egyre ifjabb iskolások,
sietnek nőkkel férfiak.
Emészt öröklétet a város.
Megy ki belőle a salak.
Dől le a völgyi temetőbe,
jövőbe, derítő-gödörbe.
Fintorog a barbár, fölénnyel,
mint kinek nincs tartania
attól, bekapja, majd kiveti őt is
az a vad perisztaltika –
Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt
– Szent-Gallent rejti lent a távol –)
hitszegő, no még egy „Álmos fajából”,
elmélkedem, szkíta touriste,
s irígykedem s rendelek még egy
és még egy viszkit; nem kumiszt.
Fogtuk-faltuk a világot; de fordult:
ő töltekezik – mivelünk
uszítva ránk minden régi vadűző,
vad-marcangoló vérebünk;
lesz hallali, meg zaba, mit előre
látott s lát az utas, aki
(„még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve
így várja, Isten vagy Ördög szököttje,
szünnének józan látomásai.

 

 

 

Menetkész

Dróton menetkész fecskerendek. Burkot
már sose nyitó bimbók. Mindegyikben
halott magzat már a virág.
Nem termelik tovább a cukrot:
leállt kohók a szorgos fügefák.
Csak a szöllő. És – de miféle hitben? –
a dac a kész – de mondd, mire is? – szivben.

 

 

 

Máglyák

Máglyák, korszerűen
üzemesített máglyák, melyek
emelvényére hány nép – Izráel! –
hurcoltatott föl oly bűn-okkal, hogy:
lám lent már meghurcoltatott! – A füstben,
Káin füstjénél mostohábban
adja vissza a lelkét
az Űr Urának
Máglyák, még ki se húnyt máglyák!
Az új meghurcolások
hány új fölhurcolásnak
korszerűsítik lángját – melyek:
majd küldenek ujra
füstöt az Űrbe az Úrnak, előre
bízva: szemet húny,
marjon akárhogy.
Úr – Űr: (– a száj két zárjele közt legalább –)
társíthassa keser gúny
össze a kettőt.
Mig épp csikorog csak a vád.

 

 

 

Búcsú L. Z.-tól

Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok-vak
 
világ fröccsen szét: a pokol!
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol
 
s a pacsirták vonítnak.
S fölkél a nap vad ragyogással ismét
magyarázva (nekünk megalkuvóknak):
mért nem lett, nem is lehetett segítség.
 
S a tegnap az úr, nem a holnap!

 

 

 

Amerre a ridegcsorda elvonul

Sziklakemény fagy. Noha hó se, szél se.
 
Kong a táj: bútortól üres szoba.
Távozás, lemondás okmánypecsétje
a földúton egy-egy csülök nyoma.
Meg a köd. Kit követek? Hova tartok?
 
Megint egy ősz; megáll, vizel,
megy újra, egy év; mint a barmok;
 
egy férfikor; a többivel.

 

 

 

Bőrömben elheverve

Nem is szerény bérlőként mondom:
szivesen laktam ezt a testet.
Amig rendesen folyt a takarítás,
jól működött villany s vizvezeték.
Kellemes időket aludtam benne.
Ki- és bejártam, oly szabadon, hogy már-már nem egyszer
dudolva. Fogadtam vendégül nőket is.
Volt aki kedves köszönéssel távozott.
Maradok hát csak hű lakó, noha lám
pókhálósodik már ez az ablak, amott a réseken behúz a fagy.
Koppanások az éji csöndben, reccsenések
gondoltatnak lakáscserére.
Pincéből patkány, padlásról egér,
szekrényből szú küld börtön morze-jelzést.
De inkább alvás, mint – bár gondolatban –
ismét költözködési herce-hurca.
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó.
Heverek, vén csősz, bőrömbe burkolózó –
Csap őszi eső, holnap téli hó sűrűn le. És
 
holnapután le mind a csillag,
 
Tejút, halott hold, kihűlő Nap.
 
De: a föld leszen alsó.

 

 

 

Rögzített időpont

Falusi mellékutca-közben (Tihanyban)
meszelt parasztház hátsó ablaka alatt
alacsonyan, karral fölérhetőn,
nem táblán, hanem pusztán a bevakolt terméskövön
emlék-jel fölirat,
nem vésetben, hanem domborítással,
ahogy a pallérnak kinálta az agyag:
 
MDCCCXX III
A fallal együtt már azóta persze
újra s újra átmeszelve
lágyan, ahogy géz-szalagok
át- és átkötnek vérző testtagot.
A betűk, azaz a rég oly ellenálló, csupa-dac
éles évszámok mind lágyabbak lettek így,
föladva az idővel a harcukat,
köszöngetve az ápolást –
sugárzott magából szinte szelíd,
mind hálásabb és lelkesebb
mosolyt az a bukás-okozta seb
mutatva, lásd:
segít,
azért idő neked is segít.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]