Hegyi város

E rég nem látott városok, lám,
falják azóta is a népet.
Folynak beléjük, folynak ki belőlük
szüntelenül a nemzedékek.
E rég-látott, gőgösen ódon
csak belül modern városok –
nyelik be, mint ételt, a létet
s ürítik ki, mint salakot.
Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam
húsz éve. Feszít a torony.
Körben patricius házak, jól-ápolt
gótikus szent, római rom.
Kutyákkal egyre ifjabb iskolások,
sietnek nőkkel férfiak.
Emészt öröklétet a város.
Megy ki belőle a salak.
Dől le a völgyi temetőbe,
jövőbe, derítő-gödörbe.
Fintorog a barbár, fölénnyel,
mint kinek nincs tartania
attól, bekapja, majd kiveti őt is
az a vad perisztaltika –
Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt
– Szent-Gallent rejti lent a távol –)
hitszegő, no még egy „Álmos fajából”,
elmélkedem, szkíta touriste,
s irígykedem s rendelek még egy
és még egy viszkit; nem kumiszt.
Fogtuk-faltuk a világot; de fordult:
ő töltekezik – mivelünk
uszítva ránk minden régi vadűző,
vad-marcangoló vérebünk;
lesz hallali, meg zaba, mit előre
látott s lát az utas, aki
(„még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve
így várja, Isten vagy Ördög szököttje,
szünnének józan látomásai.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]