Akivel éppúgy kezet szoritottam

Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát,
vállára a palástot: így
volt királyi kéj gördülnie
lefüggönyözött gépkocsiban, így
sietnie mozifelvevők kereszttüzében
ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!”
Jövőnk várta, sürgetőleg
fél-isteni végzendők műhelyébe.
Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban,
majd alakjáé emlékezetünkben:
szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló,
ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván,
csoda-fürkészést, míglen is
túlszállt szemünk látóhatárán,
csillantva gyémántosan, könnyedén,
de már ökörnyál-búcsúzással:
megérkezett
a történelmi űr-világba.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]