A szél, a hab, az agy
| a szél, a céltalan eszelte ki. |
|
| a habjai gyötörte tenger. |
|
| A táncot, a verset, a dalt |
| végtelenség-dobálta ember. |
|
|
Őszi vendéglátás
|
„…lényem jobbik felével nem hiszek
a halálban, a másikkal, a hitványab-
bal, születésem óta készülődöm rá”.
D. T.
|
| Kint még a vizen, vasmacskára kötve |
| egy, kettő, három vitorlás… de mind már |
| a szikvizes, híg, nyári örömökre. |
|
| Sunyin megint, már némán (nem dörögve), |
|
jő majd vihar, oldalról osztva |
| hideg-gyors záport, visszkézről pofozva: |
| vissza, rabok, a téli tömlöcökbe! |
|
| Gyerünk, Tibor. No, vendég, menj elől te |
| (nyolc évvel bátyám). Élünk! És… mosolyra |
|
vár bennünket bent Böbe s Flóra – |
|
Dehogy tartozik ez a nőkre! |
|
| Grál-lovagok, próba-állt aggok, kéz a vállon |
|
bókolást nékik: itt vagyunk! Miközben |
| suhanunk is már távoli ködökben, |
|
|
77
| Életemnek dupla hetes évében |
| volnék vetni-valóknak még bővében, |
| (hallom a szót rádióban, tévében) |
|
egyes kalász tarlott tábla szélében, |
| rengve a két kasza közel szelében. |
|
Zsörtös szomszéd
a kerítésen át a névnapi gratulációra |
|
Babits visszhangján
| – hány folyt. köv. helyébe! |
|
|
| törj, tombolj, csináld jól |
|
|
| ne csak szaggatott hangját, |
| amit adott a rossz torok –: |
|
|
Aranytaps
|
Sinkovits Imre ünnepére
| Egy szakmában sem találtam annyi |
| mint a jó szinészek között. |
|
| Ahány szerep, megannyi véső kifaragni |
| terméskőből: természet-adta |
| ősanyagunkból méltó önmagunkat. |
| Ahány szerep, megannyi gyónás, |
| megszabadulni – nem egy-egy bűnünktől: |
| teljes ördögi – rosszabbik – felünktől. |
| Veszélyes játék részesei vagytok |
| ti, napi jellem-formálók! Mert hová visz |
| ez a – hogy mondjuk? – jellemesedés? |
| Hányszor ijesztett – fejlődésetek. |
|
| Mert kohó is a szinpad! Vagy aranyat |
| olvaszt, vagy tartalom híján salakká |
| éget a végén. Elbukik ezen |
| a tűzpróbán bár dicsfény közepette |
| a balek, a ripacs, mind az, aki |
| csak kelleti magát, riszál, s nem úgy |
| alakít, hogy maga is alakuljon, |
| ráérezve, hogy szent bár az a deszka: |
| lépcső csupán, magasabb szintre, a |
| nép, nemzet, a végzet szine elé. |
|
| Szinpad az egész emberi világ. |
| Sok-arcuak ti, minél magasabbra |
| nőttök föl mestereknek, bent a szív, |
| mennyi a példa, érlelődik annál |
| gyermekiesebbé, meztelenebbé, |
| védtelenebbé, féltenivalóbbá! |
| De járhat-e másképp „magát-adó”: |
| naptárlevélként mindnyájunkról az |
| arcot s veti el álarcként, ha nincs |
| mögötte hűség, örök emberi |
| s e-földi! olyan, melyért ünnepelve |
| egy egész nép, ki mosollyal, ki karral, |
| de mindenki szorosan szívre |
| ölel ma, büszkeségünk, kedves Imre! |
|
|
Úthálózat: szemgyönyörűség!
| Szeretem ezt az egynéhány napot, |
| bennünket: épp csak ódalog |
| falvak és városok körül a tél. |
|
| Rejti fogát (mosolyt is ejt) még, |
|
| Nem az a pokol-küldte vendég, |
| ki majd mindent bevedel s fölfal – |
|
| A tanyán túl a domb, a rét |
| fehér, fehér, mint bemeszelt fal. |
| De országút s dülőút a föld melegét |
| Használja máris pata és kerék. |
|
| Van még kiút! Beút! Mint rég diákszemem |
| előtt Irány s Vigasz. Van: El s Tovább!
|
| Helyzet s Végzet: nyügöz. De ládd: |
| szerte a holt-fehér völgyön-hegyen |
|
| Sző szemfödőt az ég, ránklöki majd – |
| De lent lám végsőkig kitart: |
| mi voltaképp? Az ember kezdet óta |
| elúttalanult határban, vén szivemben |
| ezt olvasd, a történelemben! |
| Gyönyörű – harci – térkép! |
|
|
Nyári hajnal, hajóval
| Virrad: lép lassan közelebb |
|
| De lám, a szöllősor ma is |
| jössz velem? s kézfogva levisz |
|
| Lábujj s boka szeretkezést |
|
| Fénnyel, éggel a szív! A hű |
|
vezetlek, úgy tekints rám! |
|
| Beszél a vénnel is a lét. |
|
S ki más mondhatna többet? |
| Ne is aggassza szó (ha még |
|
| Föld fia – foglya? Nincs szemem, |
| Nem rázok vigasz-vesztve sem |
|
| Ez volt. Velem is. Így esett. |
|
Jött hajó, fölvett, útirány |
| szerint haladunk!… Tiszteleg |
|
|
Kéz a ködben
|
Az Ady-év nyitányául
| Valami jótét tenyér mégis |
| munkál e gomolygó ködökben. |
| Egybe gyúrna valamit ujra, |
| úgy, ahogy együtt tán sosem volt. |
|
| Hű tenyér dolgozik ködökben, |
| puhábban, mint a szívben, agyban |
| Honvágy nem földrajzi hazába. |
|
| midőn még csak keresi tárgyát, |
| csak gyúrja, nem másképp, ahogy |
| szobrász-főben tervét az ihlet. |
|
| Kilencszázhetvenhét legelső |
| napján, hogy hó alatt lapály s hegy, |
| vár tollvonást fehér lap úgy, mint |
| hóekéktől utat az ország. |
|
| Gyengébben, mint gyerek-marok, ha |
| hóból rak embert; finomabban, |
| mint fájó hason orvos-ujjbegy: |
| biztat az a ködbeli nagy kéz. |
|
| Dolgozik itt s oly messzenyulva, |
| hova repülő-út is több nap: |
| tapint túl minden út-határon, |
| időt dagaszt nagy anyakéz. |
|
| Láttam menekülők vonatját, |
| utca-sort futni éji méccsel. |
| Láttam vagon-várost, maláji |
| dzsunkák gyanánt ringva a létben. |
|
| Száz útját a szétszóratásnak. |
|
| Deportáltak és hadifoglyok |
| lassú menetét messzi dombra |
| giliszta-rángással – hova? |
| Tudd te a választ: földbe? tűzbe? |
|
| Munkál mégis az a szivósan |
| Ennyi menedék-vágy is ország? |
|
| Aranylik a köd, megvilágol. |
| Gyúródik bele lám Nap is, mint |
| tojássárgája kalácstésztába. |
| Más lesz a jövő, mint a mult. |
|
| Nem igaz, hogy erőtlen elhal |
| költő-nyelvről is az ige. |
|
| Láttam meghajszoltak szemében |
| kérdésként: villanhat-e kínjuk? |
| Puskatusos nép-cserélőket. |
| Rács mögül jajt is csak jelelve. |
|
| Forog a köd, alakul mégis. |
| több napnyi légút-távolából |
|
| költők várta és védte ország. |
| Ady s a Boldogasszony arca |
|
|
Öreg szivekben élsz és…
|
Ady második évszázadára
|
Öreg szivekben élsz és így a jó. |
| Hova tünt, sodródott az a Komp-Ország? |
| Csitt-csatt, néha még fönt az a Rongy-Lobogó! |
| De kik riadnak még rá? Mi (mint arccsapástól) |
|
pirulni biró, idő-kérges orcák. |
|
|
Jó társnak vénültél szivünkben – jó |
|
vigasz, rég hitlen-hit (s őrült okosság!) |
| Ki vagy, mi tudjuk. Vad vádló, bőszült biztató, |
|
agyunkba balzsamoztad be magad, |
|
élesztő méreg, sarkalló adósság. |
|
|
(S aki van, lám, ősi uton is hozzád – |
|
úgy készül: ne hullás-bukás hírét |
| vigye, de azt, hogy holt Lázári sorsát |
| betöltvén, buzog: próba-mélyéből kilép |
|
a Mohács-nép, a Búvópatak Ország!) |
|
|
Szőnyi István teremtett világa
| Csupa jövővel telve olyan szűz-tiszta ez a lány, |
|
hogy első látásra már messze-vissza |
|
anyám puha öléig ismerős. |
|
| Mitől oly szelíd ez a táj? |
|
|
| Ím hát sorsunkról egyenként a kép, |
| mely azzal is szép, hogy beszéd: |
| halkan s magyarul s mégis érthetően |
| minden földrészen és minden időben. |
|
| Festők, dalt is teremtsetek. |
|
|
| Sajkába települ a napszámos család |
| s úgy megy pihenve, hogy mégis, de mégis |
| melegebb jövő várja odaát. |
|
| Kevés a pénz, növekszik a remény. |
| Bízva néz össze az alku elején |
| a drága borjú s még drágább tehén. |
| Világ vétkét magára így veszi |
| kétoldalt a két pénztelen szegény. |
|
|
| Borul, de nem zokog még a világ. |
| Csupa könny, de még nem kiált. |
| Kapkodva, mint a vízbefuló |
| szed magába egy-egy utolsó |
| tündéri percet: egy boldog haza |
| legét, mely szégyen, hogy nem volt soha! |
|
|
| Munkából haza úgy ballagni: ott van |
|
az otthon már minden tagodban. |
|
| Az életünkben semmi sincs helyén. |
| A teremtésben nincs meg már a rend. |
| A szívben sincs semmi helyén. |
| Az emberek közt nincs meg még a rend. |
| De ha férfi szól róla, úgy beszéljen, |
| mint vitorlásnak a szél, mint ha a szélben |
| jaj bőgi már, hogy legszebb hang a csend. |
|
| Élek s van mégis mit remélnem. |
|
| Helyét kereste s meglelte a fa, |
| szerényen áll, neki lett igaza. |
| Ha rombadőlt is, ujra rakható |
| S csak egy a titka: kezdd el. |
|
| Azért némán, mert tele tervvel |
|
|
| A föld is tudja, nem csupán te, hogy |
|
|
Öregkori versek
| „Öregkori versek” – Arany kései, |
| Babits hatvan alatt irt keservei! |
| „Hullanak a lombok”! Ha így hullanak: |
| sugarat lövell a tar gally közt a Nap. |
| Köszönet az ősznek, mely ránk úgy köszönt: |
| rombolása résén is – meleget önt. |
| „Öregkori versek”, – milyen fiatal- |
| hitű, ha „időben” bucsuzik a dal! |
| Bár halálos fagyban didereg a test, |
| hogy fölgyúl a lélek, bár ha jajba kezd –: |
| segít élni bár a halálfélelem! |
| összefut ajkán a borzadály s a kéj. |
|
Függöny mögül kinézve
| Vonaton aludtam, zöld lapályokról suhanva. – |
| No lám, megint föl az Alpesekbe –? |
| Ugyan; – csak leesett a hó az éjszaka. |
| Nem én robogtam, a tél rohant felém. |
| December száguld ablakom előtt. |
|
| Kutya és borjú egykedvüen viseli az iramot az udvaron. |
| A tyúkok is, lépve csillagot a fátyolvékony friss havon. |
| Jöjj te is, rég-horpadt teáskannáddal, a frissen piritott kenyérrel, |
| rendezd hüségesen kitartó asztalunkra a száguldás alatt is |
| reggeli bizonyságtevőit örökös életünknek. |
|
|
Esti szellő
| Kaszálni is, igen, így lett volna jó, ahogy |
|
láthatártól-láthatárig ujra-ujra |
|
végigsimítja ezt a nagy buzamezőt |
|
| Sárgára hizottan már bölcsen bólogatnak |
| a fűmagból húszezer éve kinemesített: |
| ma is még nemesíthető kalászok. |
|
Helyeseljük a folyamatot. |
|
| Fú a történelem, szellő gyanánt is. Bár a fecskepár |
|
ugyanannak hiszi magát, úgy ivel – úgy karolj |
|
karomba. Nos, alkonyul. Gyerünk – |
|
százezerévesként pihenni! |
|
|
Vallásalapító
Átfut férfiakon, rajtunk csak a lét. Örökös üresek |
Sírni, de rá éppoly mélyből mosolyogni csak ők |
szemre törékenyek, védtelenek |
képesek, ők, a komolyszemű nők, a |
minden Időkkel töltekezők, a |
|
Gyógypedagógia
|
Míg – s még! – az esti képernyő előtt |
|
elálmosodásig így kézben a kéz |
| maradunk, mi vagyunk, mi ketten – odanézz, |
|
a párban föl s le cikázók, a merész |
|
széllel szemközt repülők, |
|
így őszfürtösen is, mert igenis |
| elhihető, hogy lesz derülés (ha te látod), |
|
hogy jönnek idők és hoznak erőt |
| himnusszal zárni akár a rikácsot |
| úgy, úgy, mi vagyunk – mert „győz mégis a szív meg az ész!” – |
|
mi, a fejen átpenderülők, a világot |
|
hű hajdaniak, örök esti sirályok. |
|
|