Közügy

 

 

 

 

Bírák és jósok

Rest szavaim okosabbak gyors
eszméimnél: vénebbek. Bölcsek.
Bátrabbak – hány kipróbált harcos –
 
hiszik, ők győznek.
Szavaim jogtudóbbak ádáz
gondjainknál. Vér, szitok freccsen.
Őrültház rég hit- és tudásház.
 
Írom a versem.
Rendtudóbbak, illemtudóbbak,
jövő-tudóbbak – régtül oly sok
titok tudói. Hallgatódznak:
 
bírák és jósok.

 

 

 

Nincs kegyelem

Lázadó lakáj lett emlékezetem. Ő s nem
szivem könyveli, ki él még közületek.
Kortársaim sorából ő húz ki hány nevet,
ír vissza holtakat. Mind önkényeskedőbben.
Jogrendszerét magam sem ismerem. Ha olykor
közli is indokát – rég nincs föllebbezés.
Tartok igaznak bármit tiltakozásotokból,
vagyok már magam is bűnrészességre kész.
Jurisprudenciát? Rég megvet logikát,
és: demokráciát? – kiröhög ez a zsarnok.
Emberiesség?! Bah! És mégis ő – ti vagytok.
Vele ti diktáltok, ti: a régi hős Család.
Emlékezetem így lett önállóbb, mint az álom.
Így lett jövőnk helyett a mult szabad világom.

 

 

 

Dervis

 

I

Az volna mégis a csoda,
 
e földi legnagyobb:
egyszer csak megvisszhangzana
 
egy ország: hang vagyok!
S enyém e hang és – rab világ,
 
mózesi szirtfalad
– hisz úgy öl már a szomjuság! –
 
éltetőn kifakad.
Száj vagyok, mellyel, nagyvilág,
 
nép szól hozzád, olyat,
hogy álmából – olyat kiált –
 
maga is fölriad.
(Az lenne boldog csoda, ha
 
nyitná is rá fülét-
szivét pap, kondás, katona,
 
közeli, messzi nép.)
Rendtevő szavak! Fülleteg
 
őserdőt, láp-vidék
kór-poklait mérnökileg
 
csatornázó igék!
 

II

Hány volt hanggal is szótalan
 
hangadó itt, konok
hittel úgy végül, ahogyan
 
dervis dalol s forog.
Mert leckét én is, csillagok,
 
vakító tanterem,
kerengve kinek csaholok
 
fölvetve eb-fejem?
Leckét? Hol hű szóra viszály
 
csap föl s félsz pisszeget?
„Hazámnak hangja gyenge bár
 
de néma”… – Hidegebb
elmét, öreg, hisz egy füszál
 
visszhangja nem rezeg!
Szóértés hangja gyenge bár,
 
de néma nem leszek.
 

III

Ahelyt se? – tudod! – mely körül,
 
nép ki temetni jött,
könnyet csupán azért törül:
 
mért nem lett „jussa” több.
Hol szinészmód sír mind, amig
 
mind le nem keverül
oly mélyre, hova – hallatik
 
bár jaj – nem hat le fül.

 

 

 

Percnyi varázs

Nem állt meg az állomáson
 
a tehervonat.
Röpdösött a vagon-rácsból
 
gyürt papírdarab.
Megkeményitette arcát
 
s lépését az őr.
Fölnézett, ég a tanúság:
 
nem tud semmiről.
Vitte a szél pocsolyába
 
a noteszlapot.
Söpri ki a vak világba,
 
ha föl nem kapod.
Hol a papirdarabkákat
 
lestük, hol az őrt.
Támadt egy-egy perc varázslat.
 
Hazánk lett a Föld.

 

 

 

Catch as catch can

„Dühöngsz? – Dühöngj!” –nevettem, miközben a vitorla-
 
kötélen s kormányrúdon át
fékezni kezdtem, fogva két marokra
 
a szél szilaj akaratát.
Átjött karizmomba az esti orkán
 
ereje azon vad-elevenen.
Gyötört, de rangot is adott: lám
 
megküzd velem.
Végtagom lett: velem egy testi rész lett
 
vitorla és kormánylapát.
Harc folyt, úgy benső, mint ha összevész egy
 
rég „jobb” család.
Testemben – izmaimban – tudtam, mért folyt az angyal
 
s Jákob közt – Kiért? – küzdelem.
Az ős rejtezkedő volt, a neve-sincs, vak haraggal
 
irígy ellenfelem.
Ízleltem mind az antik
 
gáncsokat – a sziszifuszit!
s ízleltem már (előre), hogy zuhan, ki
 
megalkuszik.
Játékharc volt? De vallott mégis valódi könnyet
 
s fintort szem és száj válaszul.
Nem érdekelt, hogy melyikünk lett,
 
vagy lesz az úr: az Úr.

 

 

 

Au-dessous des mêlées

A hajdani hős genfieknek

 
Mi végre élsz még? – Belelátom
új házba már meg-megdőlését.
Kihallok harsány despota-
torkok ércéből pléh-zörejt.
Szem vásik, dobhártya fásul… – De fürkész,
fülel, szaglász a szivből kifelé
házőrző ösztön: rekedt susogóra
vénült kutyáké, jósoké.
vénült kutyáké, jósoké. Jöhetsz már
hozzám: ős-tölgyest zúgató Idők, ők
adnak tán hangot hangommal – nagy csönd előtt!
Így ihletetten láthatok bele
s láttathatok lám simára műtött és vakolt
szépasszony-arcba féregrándulást, feszes
országképmásba festményrepedést,
dadogó nyelvvel dodonai vigaszul
hirdetendő – kétkedők, lám vonagló számra is
parancsként tett igéket: lesz igazság!
Van pártfogónk! Rendet csinál
szövetségesünk, a halál!

 

 

 

Veszélyes hitves

Nem könyörületes hölgy a szabadság.
A szabadság: jóllakhatatlan
farkasanya. Az a hétszáju Szörny, mely
kap minél többet, nyelne egyre többet.
 
Az az olajtűz,
mely olajtól égve olajért lángol,
mint a féltékeny szerelem; az a szertelen, mely
világrajöttekor emberevő még.
Szülő- és gyermek-evő a szabadság;
mindenfaló, tisztátlanul akár, mint
az emse és a szerelem (kinőve már
tejkorszakukból). Őrizkedjen is hát,
aki tudja: nem adssza-nesze jog
a szomj a szabadságra; s szerelemre;
a tisztítva is szennyezőkre,
a szennyezőn is tisztítókra!
Választanod kellene hát (ha kapnál
választást, férfi szív) hogy örökös
lánglobogásban élsz-e vele vagy
fölszarvaz az első sihederrel.
Veszélyes hitves a szabadság:
ő ledurrant, ha megcsalod. De te,
te, ősz fővel is… Civódva követlek,
vadóc leány. Becsüld meg, koszorúval
síromat, özvegyem, örök szűz.

 

 

 

Hol lesznek…

Hol lesznek legyalázóink?
 
Merülnek: törlődnek.
Holtan álarc módra von mind
 
magára szahara-földet.
Hol lesznek földicsérőink?
 
Szavunk sokszorozzák.
Sarjadó vetés fölött ring,
 
repül előre velünk örök ország.

 

 

 

Közügy

Hősöket szülő s temető, távoli
városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős
folyóiratban a fölösleges versek végleg
kiürülnek. A zenegépből
az opera is híg: fölösleges.
Röstellnivaló, amit tovább szellemeskedik gyanutlanul
a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig
alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy
zavaros történet-tudósi föltevés,
kórokozó áttételeivel.
Átvilágul – hasonló csontrendszer-derengtetésben –:
mit is rejt társadalmilag: ragályos alkoholizmus, vallási epidémia, depresszió.
A sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni:
ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a
demagóg, a szó-diarés
üzér s könyöklő s mind a törtető: mert hova is? – ez nappalodik elő.
Feszültségmérő tűjeként rezzen, de szemmel láthatóan mégis
a hitelesség szintje a frissen megjelent értekezésben,
vastag regényben, percnyi
fölszólalásban, hallgatásban.
Műhely s mező ebédszünetében kihull a nyomda-illatú papírlap
(épp attól ólom-sulyosan, ami belőle hiányzik) a göcsörtös, de épp azért
mindentudó kézből. Mit prédikál a pap? Fölszáll a szószék, mindegyik: úszik
parafaként a szófolyamban az össze-
összeboruló pillák sásai közt.
Talán csak mende-monda az a hír. Fajsúlyt cserél a közeg, amin átsuhan.
Ablakrést lel késpenge-élű légvonat. Fagyos
hideget húz a szobákba a mint, és köznapi
gond lesz a csecsemők
jövője messzi tartományokban.
De mi is tágul? S különül vízként-olajként?
Könnyebb a levegő, vagy nyomasztóbb? Maligán-foka
lett a mosolynak. Hőmérő foka tekinteteknek.
Etnikai határok rezdülését
jelzi szeizmográf-idegzet.
Nem is a legriasztóbb az a hír. Függetlenül attól, mit is nyujt,
– mint a placebóban a hiedelem – gyógyít vagy árt.
Van rossz rövidzárlat. De szaporodik az, amelytől
áramszünet helyett vakitóan
világít pisla lámpa is.
Gyorsabban nyílik segélyre az erszény akkor is, ha
lassúbb-szigorúbb számolással zárul bele a pénz.
Szerényedik az íny, a has. Nemzedék vállal élni böjtben
szűkös szobákban, csak: együtt akadálytalan
ismét a hozzátartozóval.
Eszmények – mint napsütésben delfinek csoportban –
merülnek föl – honnan is? És miképp ily változatlanul?
Férfiakra másképp figyel az ifjú nő. Falvak sora
mondja álmában bece-
névként gyermekkori nevét.
Ki tapsol? Országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak.
Ki a jó szomszéd? S ki a rossz? Székreccsenés jelent föl gondolatárnyalatot.
Biztonság kezdi fűtőtest-cirpeléssel titkos terjedését.
A türelem, mint a mikroszkóp.
A fegyelem, mint a látcső.
En effet! – „A király meztelen!” Köntösként, koronaként
hullnak álszakállul növesztett dísz-szakállak, dísz-talárok,
fakulnak emlékművek. Ül a bálvány-szobor, szisszenve minden nyíl-zizzenésre
mind jegesebb magányban,
Jupiter-lámpák tévé-olimpuszán.
Ki tapsol? A hír csöndre int. Mi árad mégis át a testen?
Az emlékképek jó-érzésével? A hűség. Jégmozdulatlan arcok váltanak
hangvilla-módra eszmét. Félelmetesek tanácsaikkal
a tükrök, a szegény (a duplán
elárvult) janicsárnak is.
L’amour ou l’honneur! Előrevágyó gyermeked előtt is ott a zöld s piros,
tisztes eleid törzs-jegyeit vagy letéped róla – ajkáról a nyelvet is, hogy boldoguljon – avagy…
de lehet-e boldog igy is, bár a célnál? – monológjukkal milliószám mennek át
„– Szeretet vagy becsület?” – a szinen
Racine-i hősnők, szájkosárral.
Ki az inter- s ki a sovén- (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik
vádként süvöltik? Fogalmak vetkeznek kacagtatóbban már, mint az a kövér király
s iszonytatóbban, mint kéjre-kész szadisták, ha ágyon már az áldozat, lekötve.
Jeges Berezinákon át vacogva
hátrálnak filozofiák.
Még cáfolható tán a hír. Egyre megy. Az évszakokkal is
más a viszony, országrészekként bár. Önbizalom, majd bizalom társaidban: ez
kerekít látóhatárt s jövendőt. Villámkisülés nélkül tisztul a lég
s e kohézió világrajötte nem kisebb
rejtelem, mint egy születés.
Hol van még Echo? A technika terjedése kiöli az erdők rejlő
s rejtő csodáit. Némul a Visszhang Istennője. Süketnek
térképezett rengetegen át jő, tapogat kérdéseivel a tétova hír. Itt-ott
halkan, amott dörrenve felel
emberi szót a vadon.

 

 

 

Ne feledd a tért…

Forget not the field…

Moore után, Arany, Petőfi,

Vörösmarty nyomán

 
Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
 
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
 
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad –
 
érted is hulltak el ők:
 
terül az bárhol a föld,
 
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
 
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
 
Míg nem feleded:
nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
 
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
 
Új hont érlel a föld.

 

 

 

Ha ti nem is

Gyermekeitek, a lányok, fiuk,
ha ti nem is, megszégyenlik maguk:
gyomrukig érzik át már ők a bűnt,
 
mit tettetek velünk.
Számra, anyám hangjára lakatot,
civilizált fegyelmet raktatok.
De zord a csönd, ha lentről rab-düh néz
 
föl úgy: hallgatni kész.
Nos, némaság. De lám csak: él a jog
 
s a hit; s a megvetés.
Fegyelmezem műveltre szivemet.
Hallgat a ház. De Kezdetek és
Végek fölmorgó légvonata vad-
 
állat hangokat ad.
Mindnyájunkat egyaránt fenyeget.
 
Zord figyelmeztetés.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]