Egy estém otthon

Mint legrégibb családtag
jött ki a konyhából elém
a csirkebecsinált-szag
a légytelenített sötét előszobába
s egy ajtórésnyi fény.
Itt kellett magam összeraknom.
Míg táskát, útiolvasmányt letettem
s új napszemüvegemet vigyázva.
Itt kellett összegyűjtenem a lelkem,
hogy befogadjon
otthon és mult – mert: mi vagyunk (mi: én),
ha nem élményeink e tünde túlvilága?
(A könyv szerint a táska tetején.)
Lakozott – égnek hála – szellem
– és ébredezett – köznapibb is bennem,
s azonnyomban – emlékezetemben? –
nem: valóságosan létre riadt
sejtjeimben, de úgy ő (ez a szellem),
hogy szinte parancsa alatt
igaz valómmal korcsolyázni kezdtem,
hintázni, kergetőzni, rögtön oly
irammal, hogy nézésre bár komoly,
sőt néha komor arccal: át-
korcsolyáztam a vacsorát,
át „hol az olló”-ztam az éjszakát,
a falióra háromig számolt szavát.
S csak reggel, fölkelőben
kászálódott ki megvetőn belőlem
a „törvénytelen” (zabi-szerű) ifjuság.
Ültem, ülök. Mintha lett volna – lenne
más tovább, mint semerre.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]