Jelenet egy drámából

Halálfélelem? Ismerem. Elért.
Sajnálom elvesztegetni hiába
minden egy napomat már – percemet! A fösvény
éhével takarítom, őrzöm őket,
csurgatom ujjaim közt, így magamban.
Mi végre? Nem tudom. De kincseim
elrablójának érzem: szó szerinti
betörőnek, ki rámtör s fosztogatja
arany magányom… Írj levelet, esszét,
küldj bár kötetnyi verset –
küldj bár kötetnyi verset – …Itt hever,
polcnyi csupán a kiválogatottból.
Letörlöm egyről-egyre a palack-
pókhálót, beleszimatolva és
eltolva a dohost, az ecetest,
a fa-, dugó- s egérszagút s a rengeteg
összepancsoltat – végre korty, ahogy
meg-megforgatja azt is a gazda nyelve,
kikérdezve, hogy nem „Nyúlós”-, nem üledékes-e,
nincs-e stichje, s van-e jó maligánja,
s csak azután tölt, előbb a saját
poharába – fénybe tartva: nem „törött”-e –
majd sorra emberbarátaiéba,
némát bólintva, hogy mehet a magosra,
igazítva a gégét szem-lezárva
küld hálát – áldozó füstként az éghez.
– Örülök, hogy legalább ehhez értesz.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]