Táviratok

 

Start

Sarjadsz, fűszál? Nyúlsz föl, csalán?
 
versengésben az első
pacsirtával, mely égbe száll –
És te, friss ki-belélegzés tüdőmből
az első tavaszi zápor után –
 
Kész! Rajt! Futás! Vár még egy év? –
 

Szüreti alkony

Vad szél. A két sor
 
jegenye
mindegyike dülöngő
 
részeg,
ahogy a völgyből föl, föl
 
most este hétkor
a hegyre lépked,
 
régvolt
szüreti ejh-hajh-jal tele.
 

Polgáriasodó költő

Babért!…
– babért?
 

A rövidlátók lakomájáról

Füle arra még volt, mit ér
a csoda, hogy a hősi vér,
főleg a vértanúi vércsepp
lám Körmöc jó aranyaképp cseng –
s telhet velük telve tenyér!
Mert lehet annak árán üzlet,
ha leíratik az a bűntett,
mint öletett (csapdában) itt meg
a trikolor pólyájú kisded –
S nyílt alku, hogy ki mit kap és ad.
S hullt hamu a hősök tüzére,
s szólalt a telt hassal is éh-had
bölcs kövére, mint főüzére:
„a holnapit is ma fogyaszd!”
S ők nem látván a lakomán túl,
megették népi magnum áldomásul
a hajnalra váró kokast!
Majd a tyúkot, kacsát, csibét,
minden élő lábát, kezét,
agyvelejét
a törzs kannibálaiképp –
egy teljes nemzetét.
 

„Testvér-harc” elé

Harc lesz? Ugyan! Így?! Csaholás. Újra sövény
menti-alatti – marakodás.
Míg kifosztatik végleg odafönt a szegény, a szerény
(„atyai”) ház.
 

Egy váratlan gáncsvetőnek

 
Övön alul
marni ilyen alantasul:
kisszerűen öleb sem mer,
 
csak te – „nagy” ember!?
 

A költő birtokáról

 
Hihettem volna? Hogy a hon
 
lesz – birtokom?
Örökölt örök tulajdonom!
 
Magán-vagyonom is. No, persze
 
keservre, gondra, bajra. – Így
 
beleveszve
adósságokba nyakig –
 
gazdálkodom.
Amíg haladék adatik.
 

Pályavégző versíró

 
Úgy távozom, hogy itt leszek.
Úgy omlok össze – talpra állok.
Kihúnyva élesztem a lángot.
Hitet a hűségért szegek.
 
Bízom,
ha bűzlik bár sírom,
csak újszülött bölcsőjeként.
Veszek nyakam köré ezért
díszül akár hóhérkötelet.
 

Jó előérzetről

„Hanem, tréfán kívül nagyon rövid az

élet. Ha legalább ezer évig tartana (mint

a csontvázunk), nem szólnék egy szót sem.

Az ember elintézhetné a legsürgősebb dolgait.”

Karinthy Frigyes

 
Idején befejeztem:
bele se kezdtem!
 

Szerényen

Kifosztva, elhagyatva
– hagyhatok rátok többet? –
magam húzom magamra
 
a földet.
 

Születésnapi jókívánatokra

Mennyedik? Nem jegyeztetik.
Magam körül keringek itt,
mióta a cerberusok
dühe kerít –
Csattog a fog,
szorul a sors-kuvaszok
rámzárta kör.
Verset? Nekik
koncul dobok:
tépve konok
szivemből – de tout coeur! –
Míg csak így – úgy-ahogy –
talpon vagyok!
 

[Meglátogatja]…

Meglátogatja hajnalonta
kertem a szél, a hajdani.
Recsegik testes körtefák, fáj
vén derékkal hajlongani.
Recsegnek válaszul a csontok
a testben, a gondok
az agyban.
Recseg végtelenül körötten
a meg-megvilágosuló időben
a konok mult, a visszahozhatatlan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]