Távozóknak és maradóknak

Ahogy Amélie föltartotta karjait
háttal a hunyó Napnak s maga is
lemenő nappá változott
álltában ott a dombtetőn mosollyal
fogadva sorsát, hogy – szent fény – azonhelyt
azonmód ő is emlékké merüljön:
főhadnagy Fazekas nyergében hátranézett
– örökre végképp – egész Moldavára!
és vitte – mi tudjuk – halálig, mint medájjont
a mente alá rejtve: hű vagyok! –
milyen légvétel! Mindazoknak, arra,
kik távoztunk már szótlan, szánkba-marva;
mert visszainteni is fecsegés.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]