[Bocsánatkéréssel jő vissza…]

Bocsánatkéréssel jő vissza – mintegy
 
röstellkedő vigyorral:
„no még egy órácskára csak!” – az elmúlt
 
szép idő: az őszi napsütés.
De „hála és hála!” Mert miért is ne feledjük,
hogy fönt (az összerugdalt békés konyhakert
s a fölpofozott gyümölcsfák fölött) az égen
 
eszelős arcrángással tegnap óta
 
november csendőr-szadizmusa csapdos
 
felénk is?…
  felénk is?… Miért ne tükröződnék
hála, hát hála, szolgai – lelki – hála
 
szivünkből ennyiért is?
És mért ne értelmezzük odafönt azt a torz mosolyt,
azt a félszeg bazsalygást az őszi égen holmi
 
mentegetőzésnek: tévedés volt
 
(hogy törhet ránk ilyesmi is),
„otromba tulkapás, felelőtlen merénylet” –
 
„Ember elleni vétek!”
Hogy aztán persze újra – újra! – fintorul az arc,
elcinkosodik, elaljasodik megint
az a vigyor, oldalt kacsintva, hogy „mi sem
 
tehetünk róla!” –?
 
S fölmerül megint
barbárul bőgve, istentelenül
már egyhuzamban – a pogány Boreas, az őrült?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]