Műítész

 

1

A festményeknek bizonyos idő kell, hogy érjenek: magukban
maguktól már, mint polcon vagy rozsban téli körték.
Rembrandt színei kétszáz esztendőnként
zamatosabbá válnak
„fölfedve, milyen alaptónusuk van” –
ha hihetünk F. L. szavának.
Nemesednek korosodva eszerint,
tartalmasítva jóval is a rosszat,
azok a magánmúzeumi képeink,
melyek agyunk falain sorakoznak.
Bár tudni én rég nem azt akarom,
hogy ósdi keretek között milyen
mai vernisszázs-anyagok
őrzője szivem:
kiállítási csarnokom.
Azt gondolom, bármilyen fényes
retrospektiv gyülekezés lesz,
illendő, ha helyet hagyok
átlépdelve az árnyak részlegéhez.
 

II

De te, műgyüjtő – te műkedvelő,
gyanus mecénásunk, Idő,
de te mit rendelsz? még mit érlelsz
bennünk, „gazdag” Jövő?
Hiven én is, faldöntő forradalmár,
szolgáltalak – nos már te szolgálj,
itélj – építkező!
Eléd, ki most áll,
zsürizésedtől nem koszorút vár,
dilettánssal hányszor szövetkező.
Törj össze. Hajlok rá. De – majd! – szedesd elő,
válogasd ki a bár porszem-darabnyi
használhatót – vagy zúzd tovább, tapodd,
ahogy apáink a „borág”
fürtjeit, tudva, hogy ami él, levet,
nemeset is lucskosan bocsát –
Lehet, hogy halott
kőnek titka is: új életet rejteget?
Nem hihet semmi igazat, ki
nem hisz földi csodát.
Eltününk, de légben is – mint hadak
Katalaunumnál – és mint föld alatt
műhelyekként működő gyökerek,
tovább küzd, mi belőlünk ittmarad:
Cél? Ügy? Értsd így: egy Szivós Akarat,
hogy lehet, lehet és lehet!
Mert úgy emészt a Mély is, hogy fölszinre vet
cserepet, aranyat,
törlés után tündöklőn beszédeseket,
amíg csak Nap a Nap.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]