Mohamed kardja

– De hisz a markolatot közben kicserélték!

– Igen, s a pengét is. De azért csak ezzel

hadakozott; fog hadakozni: s győzni – Ő!

 
 

1

Jó hírekért, jó hírhozóknak:
tisztelgés szemüvegeinknek,
férfi- s nő-pillák előtt egyaránt;
köszönet s bók a műfogsoroknak,
az alsóknak s felsőknek, Ladies and
Camarados, Genossen! Kürtjeles
kitüntetés napiparancsban
a halláserősítőknek a fülben,
a vasbokáknak a cipőkben, nemre és
fajra sem tekintve. Közelednek
korszakfordító nagy hírükkel
a tökéletes műtüdők, művesék, műszivek.
Hurrá hát máris mind a többinek,
amelyekkel hovatovább
úgy lesz testközeli hazád
a közgondú, emberközi világ,
ahogy az anyaméh sem. És az ár? Hogy
ne sajnáld – mit? Sors-fenyegette ifjúságod.
Jövőbe nézz! Örvendve. Hogy mi vár ott.
 

2

Csitítás vár, vigasz. Olyan csicsijgatás,
hogy bent a Cél, az nem lesz soha más.
Hogy cserélgette bármeddig és bármiképp
temérdek alkotóelemét, részletét,
mivolta az Egésznek nem lesz mégse más:
marad a Lényeg, melyet a Kezdet már magába rejt:
a bölcselet szerinti Entitás!
Megküzd a Végzettel is az a hősi Sejt,
melyben testet öltött az a – mondjam így: földöntúli? – Vágy,
mit szolgál Emberközösség anyánk!
Pólyálván bennünket is nevelendő gyermekül.
Mert fagyban érkezik, meztelenül,
valahányszor világra jő
a megváltó: a megváltandó csecsemő.
Hirdetve békéért csatát.
 

3

A görcsoldók, Messieurs! Az injekciók, például, melyek
annyi idővel is hamarabb, mialatt
védangyalunk fölénk lebeg,
elűznek gyehenna-fájdalmakat,
filléres áron osztva csodahatású kegyet.
Az aszpirin varázshatása a fej
poklára, meg a szóda-
bikarbónáé a gyomorra.
Köznapi üdvök! Ám ahogy el-
altat, míg agyunkban matat
a sebész, úgy kezelve a tudat
gyökerét, mint rossz fogainkét
a fogász – sírni s vigadni kell:
előttünk ím, feleim, az öröklét
egetostromló útja, újra
kezünkben a tudás eföldi kulcsa,
a minden messzit lebíró találmány:
átszállni – a dac porondján jól megállván –
a kaini örökség,
a számkivetettség magányán!
 

4

Közössége, mit alkotott,
igen, az embert úgy veszi körül,
mint anyaméh a magzatot.
Úgy neveli föl, föl, föl! – szüntelenül.
Míg más szférába nem kerül?
Úgy lehet – úgy fordulhatott –,
hogy végül saját szándékán kivül.
Mígnem – mi, hősei az átmenetnek
bár eltűnünk – a Kezdet
maga viszi tovább a tervet?
Egyén, szegényem, jajongva örülj.
Mert vereségek hoznak győzedelmet.
Részlet, lehullsz. De mindenek előtt s mögött
halad valami e zord talajon élőn is örök.
Adatik fegyver, megnyerni pöröd.
Megfoghatatlan, téged énekellek!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]