Somnolentia

Gyárduda, gőzsíp, mentőkocsi-fékje, ahogy
(– igen! – fogaim közt) megcsikorog, a hajókürt a Dunáról,
a mozdonyrobogás a hidon – az is én vagyok:
rak már darabonként össze a Távol
és a Közel – lift-zaj, valamiféle kofa-zsivaj –
Zagyva beszéd vagy nekem, mennydörgés, elmebeteg
szélvész, zivatar. Mily hanggal üzen az emberi faj
munkája: arra vagyok fül. Test és vér veletek
voltam s maradok: céltudatos – objektiv! – zörejek.
Ablakon kivül és szemhéjon belül még
egyforma derengés – mintha naponta újra születnék
mind a neszekből, amik – testembe? – lelkembe hatolnak –
Egy bőrbe – tömlőbe – szorít a tegnap, a holnap.
Született rabszolga tehát. Így várom
parancsát Jövő nevű zsarnokomnak,
legyen erőm különné válnom, túl minden álmon
valakivé e nem enyém világon.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]