Velünk s már nélkülünk

Mindent elláttam. Nemcsak a házat söpörtem körül, pihegve ettől is.
Nyugodtan hagyhatom magunkat épp úgy az éj gondjaira.
Afféle csónak is lehetne ez az ágy,
szolgáló-símította lepedőjével, vánkosával.
Jön az áldott perc: folyik velünk s mégis bámulatosan nélkülünk az év.
Megnyugtató, hogy mint fölöttünk, annyi alattunk is a csillag.
Mi meg lám uszadékfák! A honnan s hova közt s mégsem magunkban.
Hát egybehangolható – hullámoztatható – harc és szenvedés!
Lehet győzelem is – személytelen:
tárgytalan utóörömmel! Mert hány „vad” küzdelem
fordulóiban – ki is volt szemközt velünk?
S a legbarbárabb terepen, a szerelem
kanyarjaiban, árvizeiben – mikor is? hol is? kikkel is? – szelíden
egybevigasztalódnak, egy célba
arcok és testek, mint hab hab után,
sőt, mint hab habra, lám
valami örök állandóság – ha érthető így – folyamán!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]