|
A forradalmak munkás-áldozatainak emlékére
| vagy csak sziveinkből hullatta levelét a megpörkölt remény |
| mikor elvesztett ütközetek után |
|
| Csöppenként hulltak szájából a napok, |
| pirosan amiket élhetett volna még, |
| És milliárdok micsoda folyama tört meg benne! |
|
| Ismerted őt te is, bár arcát elkeverte |
| akkor már hajnalok ködje, a füst, a zaj, a nyomor. |
|
| A korom alagútjaiból jött, gyárkapuk alól, |
| s mikor már épp kiért volna a fényre |
| szájában csattant egy acéldarab. |
|
| Két alvadt szeme két fölnemváltott pénzdarab |
| csodálkozva látott a napon át. |
|
| Por szállt fölöttünk, rossz jóslat, mint egy átok, |
| füst szállt mögöttünk, két gépfegyver a dombról, |
| de ő megfagyva hevert már csak az árok |
| karjaiban, mint egy álomban. |
|
| Évek úsztak el azóta így az álomban! |
| vonatok, menhelyek, éjek sodrain át |
| s talán ép az ő asszonyát |
|
| halott szájából megrágatlan hullt ki a kenyér! |
| Mindnyájunk testvére volt, |
| mindnyájunk sorsának hordozója, |
| ki helyettünk akkor arcraborult. |
|
| Megállt, hátra fordult, hirtelen leült, meghalt: |
| ó egyre hulló proletár halottak |
| ó értünk előre lefizetett váltság, |
| vajon a mi életünk mennyivel ér ma többet, |
| mint az övék, mit golyó és kötél szakított meg, |
| szívemet fojtja ez az adósság, |
| mit gyáván egyre halasztunk fizetni. |
|
ÚJ ELŐRE, New York, 1926. jan. 31. |
|