Újra föl

Magánosságodban lombtalan
szél kapta el hulló gesztusaid levelek buknak mögötted intések búcsúzások
a síkos járdán hol véletlen s percek szigorú árama sodor micsoda szél ez micsoda víz
mi fojtotta beléd a szót évek óta mi fojtotta beléd a kiáltást felébreszthetetlen
feledés enyhe hullámain fel-felriadt ujjaid hány ág után kaptak hányszor a nap köteleibe
a síkos járdán hol annyi vér ömölt kiköpött düh undor kiköpött keserűség füst
hányszor elszakadt itt kezeim horgonya szívem horgonya hányszor felszakadt
szállodai szobákban hol délután a halál hervasztja az inget
délutáni szobákban hol a gyűrt ing emlékeztet a halálra s hervasztja a szerelmet
hervadó szobákban hol a vánkosok közt haldokló szerelmed illata árad életed
ebben az áramban minek ízét éreztem csak irányát soha
bölcsőnkre keringő lágy liliompihék anyánk meleg dalából
forró csírájára alig emlékszik már a lombhullató szív az önzetlen szem
simogatások legyezték egykor arcunk nővéreink kezei tejnedvű levelek
üzenetek illata ó tavasz ide érnek némán kimúlni az elsűlyedt harangok
nyelvük alatt a kifejthetetlen gyöngy a panasz
vídámság puha madaram torkában undorodva némítottalak el
gyermekkoromból ajtók dörrenését hallom az elitélt lehanyatlik
a tükröt a tányért a kilincs szárnyait
a könnyező ablakot kéményem búcsúzó zsebkendőjét a dalt
egykedvűen hagytam el
mögöttem egy állat sírja ömlő vérét
sarkokon levágott kéz mutatja sorsom
 
  tovább
tovább csak tovább születés és halál léghuzatában lebegő fürtökkel ha ingadozva ha tájékozatlan is
emlékezet könnyű felhői alatt kicsit elfogódva kicsit óvatosan
óvatosan s belül már gyászoló eleganciával esti szellők finom ízlése szerint
tűnődés s hasztalan cigaretták ízével a fejben
jobb felől a süket bal felől a vak közönyös kezeid
légüres ez a táj állnak a felhők dermed a csend hallani amint
hűvös ködökben sisteregve forog a kiméletlen nap a kiméletlen hold
a nedves lomb az ablakhoz verődik a halott házmester szivére fordul
hasztalan zajongnak hasztalan döng a kapu fáradt ő fáradt a folyosó puha
szőnyegén tompuljon el az élet ússzon el benne amiként
az ő élete is már mély patakban úszik s felelget a vízsusogásnak
légüres tájban hol csak a gyárkémények s a bebörtönzöttek gondolatai
füstölnek fel az elnéptelenedett magasságokba egy mult századbeli isten
ködhullája felé s csak a külvárosok el- s felbukkanó zátonyai között
csavarog még egy ittfeledt dal átcsap szivemen ám róla ezúttal nem kivánok szólni
valamint az akasztottról sem ki e dal fodraiban leng és figyelmeztet
sorsomra sorsodra mely várakozások s ábrándok csendjében foszlik észrevétlen
korommá s lecsapódik hajnali folyókra valamint
a várakozás-mélyítette szemekről sem gyalázatukban érő szeretőkről
egy szegény de szép munkásleány történetéről az elveszett kőmíveslegényről
kiről levedlettek már az enyhe költészet s megváltás jelzői s már egyedül
riad csak reggelente a didergő jövendő s a gyárkürt jajaira
nyíló fejeket ingat ez a szél lassan súlyosodnak s fonnyadtan hullnak le a keserű ágakról
s a megnémult paraszt száradó élete egyenletesen száll pipája füstjében a csillagtalan estbe
savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le
fekete fogú kisértetek fogják karon délután a munkakeresőt a lágy pompa és hatalom tornyai alatt
az éhségről általában bármennyire költőietlen s divatjamúlt is már az éhségről az un. proletariátus szenvedéseiről
az öngyilkosság hirtelen csöndjéről,
s a hördülésről mi annyiszor elállítja szivem kronometrikus dobogását
annyiszor elállítja
ebben az áramban minek ízét éreztem csak eddig irányát soha
távolodva egyre attól mi lehettél volna kicsit közönyösen kicsit elfogódva
ügyesen siklódtam a nap kései között s akadályokon át mikről magam sem tudtam mitől választanak el
feldobva párszor a színtváltó szivet egy mosoly ellenében vagy csak a játékért
fej vagy írás vers vagy fekete mosoly vagy harag mi a véletlen égből az érkező arcába zuhan
a símulékony ujjakkal megejtett ajtó széljárta üres balkonra nyilott alatta a tenger
a szelíd gesztusokkal félrehúzott éj mögött a napba ásító hajnal várt
unalom s a kaland lépcsőin a rohanástól lélegzetet vesztve a rémülettől
megálltam hallgatóztam a nyitvahagyott ablakon gyermekzokogás
hajolt mint finom füst micsoda üzenet ez volt az ifjúságom
rügyek emléke ó tavasz mikor Ikarusz kibontotta szárnyát
s egy keleti ország szivéből a remény csattogva felszakadt mint a lift
savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le
a bezárt elfeledt penész hűvös virágaival koszorúzott agyban
áporodott álmok s nyirkos tükrök között kései visszhang
dobban visszaverődik hullám lesz s e hullám bosszús morajlásaiban
felzúdúlnak az elárult tervek lekésett indulások
a nehéz fejet támasztó tenyér kagylóiban micsoda szélvész megveszett orkán tengeri zaj
elfeledt kézfogások eskük símogatások zokognak mialatt
a láthatár mögött üvöltve merülnek fel a fiatal hónapok
röhögve kapnak a nap szekerére dörög a patkó keserű kormot habzik az ég
csend! fel a függönyt! az éj ráncai közt halálraűzött bekerített állat
emlékek kúszált szavak bozótjaiban a földet harapva véres szemekkel rázza a húsbavágó erek
indáit finom lasszók s csörgő szerpentinek fején de szélköszörülte nád s gyöngyházfogú
csapdákban kínozott teste utolsóra feszül forog vért köpköd ugrásra lapul bordái közt a nyil
föl föl az arccal égő poreső verje szemünket vagy a hatalmas gúnykacagása
gyávák szitkai vér – az éj ráncai közt halálraűzött utolsó odvában bekerített állat
torpan véribe kóstol s a holdra hörögve felveti testét
s ebben az ugrásban pattan a húr s a túlfeszitett szív
siket zakatolással pergeti vissza a gyengéd ujjakkal s estéről-estére oly óvatosan
fel-felhúzott életet s aztán dermed a csend megállnak a felhők s hallani
amint az első hajnali óra felcsapja szárnyait
ebben az áramban aminek eddig ízét éreztem csak
s aminek irányáról –
zokogó gépfegyverek gyors ütemére fogom a bosszú sűrű dalát dalolni tinektek.
 

Dokumentum, 1927.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]