Elégia

Lassú szekérről melynek zörgését felissza a nyugvó őszi por
egy férfi nézi a tájon élete múlását –
mintha halálos elítélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!
férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.
Férfi ő, igen, fajtájából egy – népének zajosan egykoron megindult
vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló
szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre –
érzi szivén a rőt, lágy fény öblítését – s ha nem szégyelné sírna.
Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája!
s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint a hattyuk
ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni –
oly magányos, hogyha isten megszólítaná, mostan mint társával beszélhetne vele.
Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná,
megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt
lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer –
szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától – forró tagokkal bújva kedveséhez.
Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehunyja szemeit a férfi s úgy érzi
minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből
kanyarodna el és vinné vinné el őt hírvivőnek
hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről.
 
Hirtelen
emlékeznie kell
Triére városára
hol egy vasárnap járt
ifjúságának kedve
a felöntözött utcán s ablakokon
az egyetlen villamos mint kis kutya
szaladt utána messziről s csaholt
 
nem érezte éhségét ő
rongyos sipkáját félrecsapva
úgy hordta mint olajbogyós koszorút
lant gyanánt botot pörgetett s dudolt
 
a Városháza elé ért éppen
mikor a déli toronyból zengő
ezüst madarak rajzottak szét a tér felett
fölrebbentek az összes faliórák
ha akkor méltó hangszere lett volna
ha megpendíthetett volna egy napsugárt
csapongó csendülni vágyó örömre egy percre
áthangzott volna egész Európán
Szárnyra két e boldog lárma benne most és viszi – magosan van ő, ó mily magosan
csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba
az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást
s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését.
De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig
furja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul
apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres
szárnyakkal hol hal el –
Percre érezte, hogy ő – ő felszabadult!
felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes
történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté –
lelke fölébredt – hogy nyílani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak
Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán
mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik…
néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán
érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben.
 

Nyugat, 1929

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]