Szerelem
| Ottkünn az őszi tiszta légbe már a szél |
| sötétséget kavar s jajongást, szenved és |
| sistereg s forr a táj! mint hitszegő tanúk |
| futnak tolongva fölülünk a fellegek – |
|
| Nézem megrezdülő pillád – mögötte mily |
| lágy szél suhan!… nézem lágy ajkaid felett |
| a csillanó pihét hajlongani meleg |
| lehelleted édes almavirág-szagán… |
|
| Alszol növekedve s bízva e szigorú |
| földön, gondtalanul mint a szivós bokor |
| mely tudja mit keres! Mellemen két szelid |
| karocskád szomjasan fonja át sorsodat… |
|
| Ottkünn most a vidék sötét s boldogtalan! |
| A sáros burgonyaföldről rakott kocsin |
| didergve tér haza az alkonyat alatt |
| az ázott földmives… A nádasok felett |
|
| őrjöngve csapdos és sikong egy ittfeledt |
| bibic… s távolról mint évezredek mélyiből |
| kongatja hangjait a templom a szinig |
| telt láthatár alatt – künn most rohan tova |
|
| őrjöngve az idő és véle életem! |
| ezt érzem s rettegek, ezt érzem én, de te |
| aludj, aludj, neked nem múlik az idő! |
| te csak aludj, aludj… szived körül talán |
|
| most nyilik egy meleg bimbó és titkosan |
| kis lelked megremeg s szétoszlik s átoson |
| új fészkibe… – s jöhet vihar reád s jöhet |
| aszály, te állsz egyre s növekszel! és a föld |
|
| szikkadhat, rogyhat és repedezhet: te állsz, |
| kapaszkodol makacs gyökereiden és |
| hajlongva vagdalod a szélbe rengeteg |
| szirmod, magod – sikoltsz, sikongsz és boldogan |
|
| fúrod mélyebbre még szomjas gyökereid |
| s szivod a drága lét s magasodol s forogsz |
| s bomolsz a hegycsucsán megtépve, fölzilált |
| ágaid, szárnyaid csapkodnak, ó de te |
|
| tartod karmod között kopár zsákmányodat! |
| mélyednek karmaid – ó száz finom gyökér |
| fut át, kötöz, bogoz s e hánytorgó sivár |
| föld érted s miattad nem hull szive szerint |
| ezer darabban a hűs csillagok felé! |
|
|
|