A próféta

Gyermekkoromban sok gúnyt nyeltem
nevem miatt; a prófétának
nem egy dolgát megsirattam én
udvarán a kis-iskolának.
Néztem is gyakran haragosan,
fürkésztem gyűlölködve hátra
a vad öregre, ki mérgesen
jár föl-alá a Bibliában.
Ott élt; neve ezredeken át
keringett míg ősömre végre
ráragadt, a kócos jobbágyra,
mint a madár a lépvesszőre.
Mi közöm hozzá? – védekeztem,
szégyenlettem a rokonságot,
a kis aggastyánt, ki dohogva
mindenütt hibát, romlást látott.
A dühös zsidót, ki zihálva
apró ökleit rázza egyre
és századok sűrű ködéből
figyel, szemeit meregetve.
Szégyenlettem, már nem szégyenlem,
vállalom furcsa örökségét,
s mint hálás unokához illik
arcára mosolyogva néznék.
Mint egykor dédapám lábánál,
hallgatnám szavát: ravaszkodva
kérdezgetnék és biztatgatnám,
hogy lelkesen csak továbbmondja.
Illés: rókáknak pusztítója,
elvadult erdők felverője
emeld csak, rezgessed csak hangod,
hogy egy vidék visszhangozzék tőle.
Dühöngj csak, ordítozz pusztító
önemésztő haragban égve,
így könnyűlsz, így szállsz hirtelen majd
dühöd lángjai közt az égbe.
Igen, így szeretnék már én is
élni, örök sugalmazásban,
örök tiltakozásban, örök
hadakozásban e világgal.
S örök világításban! éles
szavakat pergetve mint lángot,
nem is tudom mily ős elemmel
tartván titkos atyafiságot.
S úgy szeretnék már én is múlni
e világból, egy lángolásban.
Egy villanás és ne maradjon
áruló hamu se utánam.
 

Nyugat, 1931

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]