Napló
| Mi lesz velem… Mindenki vallomást, |
| önéletrajzot, naplót ír köröttem. |
| Reszeli szobrát ellenség, barát |
| az öröklétre… Én meg csak tünődtem. |
| Verset irtam, jót, rosszat egyaránt. |
| Nem is gondolva, hogy a nőnemű |
| Jövő fülének is több élvet ád: |
| kedvesebb lesz a pletyka, mint a mű. |
|
| Éj van; az éjben fényes ablakok… |
| Te tudod azt, te mindenható isten, |
| megannyi lángelme forr, izzad ott: |
| valakit végre jól befeketitsen. |
| Mint fövény s füszál olyan számosak |
| Uram, kik engem is figyeltek itten… |
| Oh nyujtsd pallosodot, a lángosat, |
| hogy ellenimet én is kikészitsem. |
|
| Mert fenyegetnek… Nyolc kötet után |
| közelg a naphoz, jaj közelg a K…. |
| mikor utólért a Dome terraszán… |
| Mi lesz velem, ha csupán őt olvassák? |
| Tüzelem máris néma müveim, |
| mert kivüle még nyolc-tiz hatalmasság, |
| mint golyóhalmon, ül emlékein, |
| s vezeti földön, föld alatt a harcát. |
|
| Így készült mindig a jövő, tudom. |
| De csábit, vonz engem is az öröklét! |
| Kajla fülem legyen, gacsom, pupom, |
| ha kitapsol az utókor-közönség? |
| Hol minden szót tőr s csapda vár, már szótlan |
| a társaságban magam meghuzom – |
| majd otthon! Otthon elkiáltja tollam, |
| pályám mi bölcsen és bátran futom! |
|
| S mi hős valék… Mert először is ezt |
| hagyom e korból örökségbe hátra. |
| Egy hős alakzat, kit mi sem ijeszt, |
| parasztok, prolik dali ideálja, |
| s a hölgyeké is… Hány sugá: szeretsz? |
| (Nevük fölirvák) Szóval egy vezéri, |
| nagy jellem, rólam bármit is jegyez |
| N....., I........s – last, not least: Hetényi! |
|
| Mi fájdalom, hogy egyedül valék! |
| Pusztába hulltak szavaim rekedten. |
| Mint vásáron az igali fazék, |
| hasonlót hozzám hasztalan kerestem. |
| Így éltem én, így próbált az idő – |
| Van, mondták, még pár költő… lent megettem, |
| nagy messze… egy-két kisérletező – |
| izé… mizé… a nevük elfeledtem. |
|
| Mert e sárföldről fel csak úgy repül: |
| az igazi költő – látom, valahára: |
| ha törik-szakad folyton istenül: |
| magába fúj szuszt és nem a dudába. |
| Hát szállni fogok, szállni! Oh lapok, |
| miket tollam már eddig beirkála, |
| élményeimmel, mint a csillagok, |
| ragyogtok a nagy magyar éjszakába. |
|
| Példát és utat kell mutatnotok |
| itt a magasban hol örökre égtek, |
| hogy azt ki benne otthonin forog: |
| hová nem ragadja föl a költészet! |
| Hogy az öröklét hüs legében itt, |
| a lant bajnoka annyit emelődhet, |
| ahány kartársat buzgón kiszorit – |
| jogán a gonddal ápolt őrületnek. |
|
| Teremteni! – ah érzem már a kéjt, |
| egy világot tartani a kezemben! |
| Nem költött hőst, de eleven személyt |
| gyúrni, fúrni és ütni szét kegyetlen, |
| hogy ha meguntam, vagy ha ő megunt: |
| ez az isteni s nagy a müvészetben – |
| Már értem én is. Nyilik már az út. |
| Az első részét máris befejeztem. |
|
| De jön a többi! Jön! Jön! Mint falun |
| a cirkusz híre az állatsereggel. |
| Bujnak kebelem ketrece alul |
| uj verssorok vérben forgó rimekkel. |
| – Hust-vért akarunk! sziszegik vadul. |
| – Naplót! Gyerünk már! Kezdj belé legottan! |
| – Rögtön elkezdem – mondom vigaszul –, |
| mihelyt a mondandóimból kifogytam. |
|
|
|