Éjszaka, szél

Ugatnak az ebek, és nyínak,
kiáltják az éjbe, fülünkbe,
amit a villámok fölírnak.
Már csak az őrült, csak az állat,
a bőgő, szomjas szél ád hangot,
hogy ami fáj, hogyan is fájhat.
Mit írsz te? Dobd el azt a tollat.
Az ebet hallgasd, a szelet, a lángot,
hogyan nyelvelnek s káromolnak.
Nyelvelnek, míg falvak ropognak
s városok szájában a tűznek,
csak az igaz, amit ők szólnak.
Ki hisz még emberi beszédben?
Ki hisz? kérdem: a lelked kérdi.
Én sem, a föld sem, fönt az ég sem.
 

Magyar Csillag, 1943

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]