Beszámoló Lengyelországból

Örvény Csak szintjét tekintve, az örvény Szép is lehet: kerengő rózsa! Másképp beszél, ki forgott benne. Másképp beszél mélységeidről: Műveltségedről, Európa, Aki bejárta Auschwitzot. Álltam a tábor roncsain, Körbenéztem az őrtoronyból. Szakadék úgy nem szédített még. A tudatalatti poklából, Neandervölgyből, tébolydából Vigyorognak föl ott a szörnyek. De Pithagorász s Edison És Marconi és Blériot és Krupp Műszereivel a kezükben. Dante nem ment oly mély kapún le, Mint az, aki az indok s szándék Mögé nézett Birkenauban. Mert ott támadhat látomásod Géppisztolyos orángutángról, Fegyőrnek állított tigrisről. A szabadság, ha úgy egyé, Mint az arany, a fegyver és gép: Az ápolónak állt sakálról. Az őrültről, ki dinamitját A föld szivébe tolja végre A legjobb olajkút-fúróval. Emberi fajtád holnapjáról, Ha így halad, ha így halad. Ahogy idáig érkezett.   Hatalom „A föld színével egyenlővé Tétessék!…” – olvasta diákként Valaki s ezt is bemagolta. „A föld színével egyenlővé…” – Emlékezett rá, midőn tőle Várták: ítélj, dönts, az Erő vagy. „A föld színével…” üvöltötte Boldogító jó-feleletképp Az ifjúság-ízű nagy szókat. „A föld színével” – s máris mértek A had-mérnökök: fordították A tett nyelvére a parancsot. És két hónapig szólt az ágyú. S hullt a bomba oly kijelölten, Mint kertész-ültette-gyümölcsös. „A föld színével!” – pontoskodtak A romlás gondos szakértői, Leeresztve a messzelátót. Mert állt még egy-két toronnyá vált Lépcsőház, föl az égbe nyílva; Egymásután derékba törtek. „A föld színével!” – ropogtatták Üdvözülten a telefonba A szók lázas értelmezői. S a tető nélkül oly ijesztő, Megnyúlt kémények is ledőltek, Le az utolsó kapubálvány. „A föld színével egyenlővé” Tétetett minden, bizonyítom; Szemmel láttam, egy holdas éjen. Vadnyulat láttam futni hosszan Varsó szívében, a Gettóban, S annyi lelket sem az ó-várban. És arra gondoltam: testté lett Az Ige itt is – a torz Semmi: Az őrület is testet ölthet. …A tollat én könnyen kezeltem. Most meg-megállt szinte magától, Hegyén a csillám-gondolattal. Forgattam, néztem, félretettem S fölvettem újra, nehezen. Maga volt a vas felelősség.   Vigasz   Majd játszunk újra. Föld alatt fekszünk bár, labdázunk serényen, udvarlunk fent a napsütésben; koccintgatjuk a poharat…   Szivünk ma bármily hallgatag: fut rajta át, mint fény a jégen s kigyúl egy jövő nemzedékben, mi ránk is örökül maradt:   az ős mosoly egy szép gyümölcsre, a nevetés egy lányra: jössz-te, a sejtelem, hogy élni szép –   és reménykedünk. Erre kellünk, ebből él, így cikázik bennünk előre az emberiség! (Krakkó, 1948. november) Forum, 1949. febr.