Testvérek

Megállt a csengő kalapács,
Kezét nyujtotta a kovács.
Kikérgesedett durva marka
olyan volt mint a kigyalult fa.
Próbáltam sokszor pörölyét;
úgy próbáltam most tenyerét,
és azt gondoltam s elragadt
a képtelen szép gondolat:
ilyet szerzek én kalapácsot
megkalapálni a világot!
Az volna szerszám igazándi
„egy nép súlyával” odavágni!
S már mondtam is, mert hát ki más,
testvérbátyám volt a kovács.
Jó – mondta s nyomta vissza markom,
rámnevetve, hogy vajh kitartom?
Diák voltam, nyakas gyerek,
tartottam, amíg lehetett.
De aztán, aztán bíz én jártam
kalapácsként az ő markában.
…Húsz éve hogy porban enyész –
Tart ma is egy testvéri kéz.
Lendít csillantva föl az égre
s zuhint vad szerszámként a mélybe.
Ott a világ, a jó meleg,
no rajta, töltsd a kedvedet!
Hajlítsd, alakítsd, verj a vasra,
az pattant egyre magasabbra!
 

Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]