Parton

Ahonnan fölmerültem én:
az a világ elsüllyedt; az a tenger
visszafutott mögülem, az beszáradt.
Hol ifjúságom? A táj, amelynek – így emlékezem –
csak estje volt, csak – bárhogy tűzött is a nap –
kék félhomálya, mint roppant vizek alatt?
Hol az a lét, hol a cselédi puszták mély világa,
búvár-léptű népeivel s ökreivel? Tovatünt.
Nem sajnálom, gondolhatjátok.
Ez itt a part,
ez az évtized. Fehérlő hajjal indulok
az alakuló földrészeken, kutatón,
utolsó tanú, micsoda mélységek tudója,
micsoda magasságról álmodó!
tüdőm hasítja még a lég,
szemem káprázik a nyers fényben.
Ime a vándor,
ki nem sajnálja házának rombadőltét,
ime a hirnök, ki mosolyogva mondja el:
szülővilága mindörökre odalett. Ím a fiú,
ki így felel a faggatóknak: soha már
oda már visszatérni.
Ime a férfi, ki még egy sorssal szembenéz.
Mennyi van hátra,
hány év kilóméterköve még síromig?
Készítsetek bort, jó kézfogást, födelet
ne énnekem – nyugvást nekem már isten adjon senki más! –
nekik, akik mint ős-lények, nagy őslény-lépttel mögülem
távolban még, de milliószám fölmerülnek – őnekik,
hogy – erre csak! és szaporábban! – kezem hadd lendítsem feléjük,
mielőtt föld alá merűlök.
 

Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]