Jegyzőfüzet

 

Nyitány

Dehogy a fiatal
szíveknek kell a dal!
Maguk is azt teremnek –
zengjük az öregeknek!
 

Fegyelem

Húsz bokor ül az izzóföldű kertben;
kisleányom óránként berobog
a nagy hírrel: egy megint megtojott!
Megtojt és kotlik tovább rendületlen.
 

A parton gyalogolva

Az is szép, mikor a fák eltakarják
 
a tavat és a gallyak
fölött nesz nélkül elsuhannak
 
a nagy fehér vitorlák.
 

Telik az idő

 
Egy év, megint már!
 
No, már nem is fáj,
ha diófámon s kisleányom
 
növésén látom.
 

Vizen

Sem arc, sem ajk, sem áll, se száj, sem orr –
tán épp azért oly csábítón csodás a
tó tükrén föl-fölvillanó mosoly –
s oly riasztó a düh ránc-rándulása!
 

Pásztorélet

Ahogy őseim századokon által,
úgy élek, várva minden szombaton
a heti tisztával az asszonyom
 
s a heti biztatással.
 

Gyászkar

A tücsök lantján őszi már az ének,
versenyben föl a komor egekig,
keserveik oly vadul zengetik,
mint Jeruzsálem üszkein a vének.
 

Láztalanul

 
Gyötrődtem ifjan: semmit sem tudok!
Bilincsként hordtam: hogy semmit sem érek!
Feledi lassan pányváit a lélek –
Oh, ifjúságom, felszabadulok!
 

Darwin szellemének

Hiszem, hogy végül végleg megjavulhat
ez a riadt állatnak született,
ez a szegény kétlábú szörnyeteg
s átlépi önmagában is – a multat.
 

Közelgő ősz

Nyikorog a hegyi úton egy hete
estétől éjfélig a színig tele-
rakott kukoricáskocsik kereke;
vonul odaföntről a faluba le,
jő, mint rég, ha koldus jött ott lefele,
küldvén sirámait messze eleve,
jő az ősz; ez az ő panasz-éneke,
hangzik cserdítés, hars kurjantás bele.
 

Emlék-keltő

Fölsivít az ólban – tudva már, mi az –
fölserkenti anyját mind az éh-malac,
verseng a magas- és mélyhangú panasz;
döng a hidlás, gágog a riadt liba,
csahol az eb – árad az egekig a
gyermekkort idéző nagy szimfonia.
 

Vendég

A madarak a házhoz kezesednek.
Az udvaron a harkály úgy kopog,
akár egy vendég. „Szabad!” Kinyitok.
Dérben a fák. A hideg érkezett meg.
 

Kapun túl

Midőn gyötörni kezdte, foglalóul,
a rák: éppen koromban volt apám.
Most lépek át a halál kapuján.
Mosolygok még, ha arcom hátrafordul.
 

Októberi szél

Keblek, karok, álombelien szőke-
aranyszín bőre száll, oszol
szemem előtt a fák ágairól –
Csontvázak állnak ki a hegytetőkre.
 

Csillag, 1951. aug. 8. sz.

 

Őszi lepkerajzás

Szeptember van, nem szól madár,
de nyüzsögnek a fehérszárnyú lepkék.
Bár tikkaszt a meleg még,
azt hittem: hó szitál.
 

Játékszabály

Míly „hol az olló” gyermeki szabálya,
hogy néznem sem illik ifjú leányra?
Harminc év köztünk! Egy taps, egy futás,
s az ő soruk lesz a csodálkozás.
 

Parti jegenyék

Hozzák a habok a parti homokra
nagy kérdéseiket zúgva-zokogva.
És bólogatnak, mintha értenék,
két nap óta a sudár jegenyék.
 

Szeptember 25

Hová leszállt a nap,
onnan kel föl a hold,
a kék hegyek mögül.
Az őszi ég alatt
égre onnan röpül;
mint eltévedt madár,
ha fészket nem talál
s azt hiszi, van hova
visszafordulnia.
 

Még egyszer

Hol elrepült a nap,
ott jő vissza a hold.
Épp csak hogy sápatag.
A régi táj felett
lebegve reszketeg;
épp csak hogy tétova,
épp csak nincs otthona;
épp csak hogy idegen;
mint a szív öregen.
 

Redők a tavon

Olajosodik a víz; mozdulatlan
nyúlnak a fényes redők végtelen,
mint óriási selyem-végeken.
 
Micsoda kirakatban!
 

Vadludak

Kint a tó közepében ezerszámra
a kövér vadlúd; itt marad fagyig,
mig a jégen le nem soványodik;
csak akkor száll tovább újabb hazába.
 

Határhoz közeledve

Nincs akarat, nincs gondolat, de vágy s tán
 
lélek s halál sincs nélküled,
 
emlékezet! –
Poggyászom te, mind drágább, nehezebb!
Az öregség zord határ-állomásán
 
csak téged el ne vegyenek.
 

Betegen

Hogy meg kell halnunk, elég büntetés ez.
Mért szenvedni is még a büntetéshez?
Költő-hazudozás, hogy álom a halál –
Próbálj álmodni, ha hóhér vág, szúr, nyiszál…
 

November

A zöld fenyőfák előtt lengeteg
 
cérnás víz-fonalak.
A tűlevelek hegyén csöpp remeg
 
Csókák kiáltanak.
 
Villogón veti sugarát
a halászokon a gumikabát.
 

Születésnapom hajnalán

Halottak napján leesett az első,
még félénk hó. Nem is tartott tovább,
megvillantva a hegyen mosolyát,
mint egy születésnapi felköszöntő.
 

Halottak napján

A gyertyáikkal égő temetőkre,
emlékezel a fényben lebegőkre?
Füred fölött a szöllős dombsorok
fölött milyen sose-volt városok
szökkentek – lánggal hajladozva – talpra,
oly frissen pezsgve, nyüzsögve, kavargva,
hogy elképzeltük a holt szeretők
tolongását is a mozik előtt…
 

Ágyba vágyva

Tombolt az esti szél. Zörgött az ablak.
Bátrabb voltam a rámhagyott, vén házban,
ha bent voltam az anya-szagú ágyban.
Gyermek voltam. Most a halál riasztgat.
 

Egy írónak

Olvasom könyved, egyedül
magányos házban, rideg éjben,
s egy nemzet nyüzsg szivem körül.
 

Az első jég

Nem terült háló ilyen soha rád
nagy Balaton víz rengetegje,
mint midőn a fagy terítette
tükrödre tenger ág-bogát!
 

Halhatatlanok

Ki nem vénült meg? Aki harcban állt
a jóért mindig, lankadatlanul.
Nézd ezt, azt, amazt! Úgy beletanult:
legyőzte végül magát a halált!
 

Belátás

Úgy lett, ahogy a révész mondta, éppen.
 
A jég hátáról ím tovább-
 
szállnak a sovány vadlibák.
„Hát hogy is repülhetnének kövéren?!”
 

Ház az égen

Friss hó és friss fény kápráztatja a szemet.
A hólepte hegy beolvad a hófehér
felhő-háttérbe. Égbeli sziget
 
csúcsán a zöld fenyőliget.
A jótorkú vénasszony ottan él.
 

Lábam emlékezik

Kelletlen léptem a ropogó hóba.
Fázott a lábam. Ő emlékezett
 
az ifjúkorra,
jó csizmáimra, mikben feszített
 
lakziba, torba;
szivem mélyéig fölmelegített!
 

Álarc

Szerettem volna egy nagybajszú maskarát
farsang felé, akár a többi kis diák:
 
hadd ijesszek én is lányt a sétahelyen!
 
Sose jutott nekem.
Lesz végre most; olyan, hogy le se tehetem.
 

Az öregség tünetei I.

A szép pincérlányra is gondolok már.
Fürgén forgott a matróz asztaloknál.
Csak szeme zászló-nyelvén mondta, hogy:
Jó! Kiszököm egy percre valahogy!
 

Az öregség tünetei II.

A nedves parton – a tenger dagálya
ment vissza épp – nem volt hely ülni sem.
Nevettünk, és… Holdfény volt; hidegen
terült a víz, mint egy korcsolyapálya.
 

Az öregség tünetei III.

Croix d’Hyns! Bordeaux! Huszonöt év kellett
hogy emléked kikeljen, mint a mag.
Mily vetés érik még talpam alatt?
Mit terem a szív, ha jól öregedhet?
 

Az öregség tünetei IV.

Rámosolygok a nevető gyümölcsre.
No nézd, be pozsgás. Meg-megtörölöm.
Napszámos voltam s minden örömöm
egy baszk lány volt, egy baszk létére szöszke.
 

Gyémánt vékaszámra

Oh mennyi gyémánt! Mily tűzzel ragyognak
– a friss hó napsütötte szintjén!
Beh szép! S be jó, hogy mégis csak hasonlat.
Hisz az igazit magam összeszedném.
 

Karaván

Fehér számumként száll a porka hó.
Távolodik a meg-megroppanó
tó jegén, e megőszült Szaharán,
 
a halászcsapat-vonta szán.
 
Átviszik a
 
napi fogást Zamárdiba.
 

Olvadás

Vizes a jég. Mint akna csap
szét rajt a februári nap.
 
Bomba-szökőkutat
lövel versenyben pocsolya, patak.
A nap, az új nap pergőtüz alatt
tartja a tavat. Vakítóbb, vadabb,
mint júliusban; mintha – úgy lehet –
még el is veszhetne az ütközet!
 

Korai öröm

Fagyos szelek, hófergeteg –
Hiába örültünk. A tél
 
tombolva visszatér:
 
kinevetett
zsarnok, aki bosszút vehet.
 
A fene egye meg.
 

Szeles éj

Hány hangot adnak odakünn a fák!
Hogy sírnak, nyínak, zokognak! – Miért nem
tudják az öröm egyetlen szavát? –
 
jutott eszembe a vad éjben.
 

A zokogó fák

Ismét vihar és ismét künt a fák –
Nincs, igazán nincs más szavuk soha?
Figyeltem és a zokogáson át
fölharsant egy pokoli hahota.
 

Tavaszi viharban

Lendül a széllel szemben fölívelve,
hó szárnyát összecsukva a sirály.
Így a leány, ha szemét húnyva vár
a csókra, a viharzó szerelemre.
 

Füred, április

A völgy ölén, a hegy hajlatain,
 
ládd, a barackfák rózsaszin
léggömbjeit a tavasz újra
 
feszültre fújta –
 
Repülni készen
 
lengenek,
a fénylő, napsütötte szélben –
Szívd tele te is szívedet!
 

Csillag, 1952. jan. 1. sz.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]