Jegyzőfüzet
Húsz bokor ül az izzóföldű kertben; |
kisleányom óránként berobog |
a nagy hírrel: egy megint megtojott! |
Megtojt és kotlik tovább rendületlen. |
|
Az is szép, mikor a fák eltakarják |
fölött nesz nélkül elsuhannak |
|
Sem arc, sem ajk, sem áll, se száj, sem orr – |
tán épp azért oly csábítón csodás a |
tó tükrén föl-fölvillanó mosoly – |
s oly riasztó a düh ránc-rándulása! |
|
Ahogy őseim századokon által, |
úgy élek, várva minden szombaton |
a heti tisztával az asszonyom |
|
A tücsök lantján őszi már az ének, |
versenyben föl a komor egekig, |
keserveik oly vadul zengetik, |
mint Jeruzsálem üszkein a vének. |
|
|
Gyötrődtem ifjan: semmit sem tudok! |
Bilincsként hordtam: hogy semmit sem érek! |
Feledi lassan pányváit a lélek – |
Oh, ifjúságom, felszabadulok! |
|
Hiszem, hogy végül végleg megjavulhat |
ez a riadt állatnak született, |
ez a szegény kétlábú szörnyeteg |
s átlépi önmagában is – a multat. |
|
Nyikorog a hegyi úton egy hete |
estétől éjfélig a színig tele- |
rakott kukoricáskocsik kereke; |
vonul odaföntről a faluba le, |
jő, mint rég, ha koldus jött ott lefele, |
küldvén sirámait messze eleve, |
jő az ősz; ez az ő panasz-éneke, |
hangzik cserdítés, hars kurjantás bele. |
|
Fölsivít az ólban – tudva már, mi az – |
fölserkenti anyját mind az éh-malac, |
verseng a magas- és mélyhangú panasz; |
döng a hidlás, gágog a riadt liba, |
csahol az eb – árad az egekig a |
gyermekkort idéző nagy szimfonia. |
|
A madarak a házhoz kezesednek. |
Az udvaron a harkály úgy kopog, |
akár egy vendég. „Szabad!” Kinyitok. |
Dérben a fák. A hideg érkezett meg. |
|
Midőn gyötörni kezdte, foglalóul, |
a rák: éppen koromban volt apám. |
Most lépek át a halál kapuján. |
Mosolygok még, ha arcom hátrafordul. |
|
Keblek, karok, álombelien szőke- |
aranyszín bőre száll, oszol |
szemem előtt a fák ágairól – |
Csontvázak állnak ki a hegytetőkre. |
Csillag, 1951. aug. 8. sz. |
|
Szeptember van, nem szól madár, |
de nyüzsögnek a fehérszárnyú lepkék. |
Bár tikkaszt a meleg még, |
|
Míly „hol az olló” gyermeki szabálya, |
hogy néznem sem illik ifjú leányra? |
Harminc év köztünk! Egy taps, egy futás, |
s az ő soruk lesz a csodálkozás. |
|
Hozzák a habok a parti homokra |
nagy kérdéseiket zúgva-zokogva. |
És bólogatnak, mintha értenék, |
két nap óta a sudár jegenyék. |
|
Olajosodik a víz; mozdulatlan |
nyúlnak a fényes redők végtelen, |
mint óriási selyem-végeken. |
|
Kint a tó közepében ezerszámra |
a kövér vadlúd; itt marad fagyig, |
mig a jégen le nem soványodik; |
csak akkor száll tovább újabb hazába. |
|
Nincs akarat, nincs gondolat, de vágy s tán |
|
lélek s halál sincs nélküled, |
Poggyászom te, mind drágább, nehezebb! |
Az öregség zord határ-állomásán |
|
csak téged el ne vegyenek. |
|
Hogy meg kell halnunk, elég büntetés ez. |
Mért szenvedni is még a büntetéshez? |
Költő-hazudozás, hogy álom a halál – |
Próbálj álmodni, ha hóhér vág, szúr, nyiszál… |
|
A zöld fenyőfák előtt lengeteg |
A tűlevelek hegyén csöpp remeg |
a halászokon a gumikabát. |
|
Halottak napján leesett az első, |
még félénk hó. Nem is tartott tovább, |
megvillantva a hegyen mosolyát, |
mint egy születésnapi felköszöntő. |
|
A gyertyáikkal égő temetőkre, |
emlékezel a fényben lebegőkre? |
Füred fölött a szöllős dombsorok |
fölött milyen sose-volt városok |
szökkentek – lánggal hajladozva – talpra, |
oly frissen pezsgve, nyüzsögve, kavargva, |
hogy elképzeltük a holt szeretők |
tolongását is a mozik előtt… |
|
Tombolt az esti szél. Zörgött az ablak. |
Bátrabb voltam a rámhagyott, vén házban, |
ha bent voltam az anya-szagú ágyban. |
Gyermek voltam. Most a halál riasztgat. |
|
magányos házban, rideg éjben, |
s egy nemzet nyüzsg szivem körül. |
|
Nem terült háló ilyen soha rád |
nagy Balaton víz rengetegje, |
mint midőn a fagy terítette |
tükrödre tenger ág-bogát! |
|
Ki nem vénült meg? Aki harcban állt |
a jóért mindig, lankadatlanul. |
Nézd ezt, azt, amazt! Úgy beletanult: |
legyőzte végül magát a halált! |
|
Úgy lett, ahogy a révész mondta, éppen. |
|
szállnak a sovány vadlibák. |
„Hát hogy is repülhetnének kövéren?!” |
|
Friss hó és friss fény kápráztatja a szemet. |
A hólepte hegy beolvad a hófehér |
felhő-háttérbe. Égbeli sziget |
|
csúcsán a zöld fenyőliget. |
A jótorkú vénasszony ottan él. |
|
Kelletlen léptem a ropogó hóba. |
Fázott a lábam. Ő emlékezett |
jó csizmáimra, mikben feszített |
szivem mélyéig fölmelegített! |
|
Szerettem volna egy nagybajszú maskarát |
farsang felé, akár a többi kis diák: |
|
hadd ijesszek én is lányt a sétahelyen! |
Lesz végre most; olyan, hogy le se tehetem. |
|
A szép pincérlányra is gondolok már. |
Fürgén forgott a matróz asztaloknál. |
Csak szeme zászló-nyelvén mondta, hogy: |
Jó! Kiszököm egy percre valahogy! |
|
A nedves parton – a tenger dagálya |
ment vissza épp – nem volt hely ülni sem. |
Nevettünk, és… Holdfény volt; hidegen |
terült a víz, mint egy korcsolyapálya. |
|
Croix d’Hyns! Bordeaux! Huszonöt év kellett |
hogy emléked kikeljen, mint a mag. |
Mily vetés érik még talpam alatt? |
Mit terem a szív, ha jól öregedhet? |
|
Rámosolygok a nevető gyümölcsre. |
No nézd, be pozsgás. Meg-megtörölöm. |
Napszámos voltam s minden örömöm |
egy baszk lány volt, egy baszk létére szöszke. |
|
Oh mennyi gyémánt! Mily tűzzel ragyognak |
– a friss hó napsütötte szintjén! |
Beh szép! S be jó, hogy mégis csak hasonlat. |
Hisz az igazit magam összeszedném. |
|
Fehér számumként száll a porka hó. |
Távolodik a meg-megroppanó |
tó jegén, e megőszült Szaharán, |
|
a halászcsapat-vonta szán. |
|
Vizes a jég. Mint akna csap |
szét rajt a februári nap. |
lövel versenyben pocsolya, patak. |
A nap, az új nap pergőtüz alatt |
tartja a tavat. Vakítóbb, vadabb, |
mint júliusban; mintha – úgy lehet – |
még el is veszhetne az ütközet! |
|
Fagyos szelek, hófergeteg – |
zsarnok, aki bosszút vehet. |
|
Hány hangot adnak odakünn a fák! |
Hogy sírnak, nyínak, zokognak! – Miért nem |
tudják az öröm egyetlen szavát? – |
|
jutott eszembe a vad éjben. |
|
Ismét vihar és ismét künt a fák – |
Nincs, igazán nincs más szavuk soha? |
Figyeltem és a zokogáson át |
fölharsant egy pokoli hahota. |
|
Lendül a széllel szemben fölívelve, |
hó szárnyát összecsukva a sirály. |
Így a leány, ha szemét húnyva vár |
a csókra, a viharzó szerelemre. |
|
A völgy ölén, a hegy hajlatain, |
|
ládd, a barackfák rózsaszin |
léggömbjeit a tavasz újra |
a fénylő, napsütötte szélben – |
Szívd tele te is szívedet! |
Csillag, 1952. jan. 1. sz. |
|
|
|