Lecke

Folyt az „ankét”. No, nem teremben:
egy kis puszta juh-akla mellett.
Körben egy csapat fiú és lány;
feleltünk, ahogy kérdezgettek.
Irodalomról folyt az ankét!
„És miért nincs szomorú nóta,
lánynak való?” – kérdezte egy lány,
elpirulva, ahogy kimondta.
„Azt mért nem írnak?” – tette hozzá.
– Kinek kell? – mondtam, hogy feleljek.
S szólt a kislány – pirulva ismét –:
„Hát nekik… a szerelmeseknek.”
„Boldogtalan szerelmeseknek?”
Nevetés támadt, olyan harsány,
a vak is látta, magáról vallott
az a lángvörösarcu kislány.
Addig pirult, mig ő is föl nem
kacagott: kettős pírra váltva
borult – új kacaj – egy gyanúsan
szolgálattudó fiú-vállra:
vőlegényére! Néztem egyet.
„Magának kell szomorú nóta?
Menyasszonynak?” – „Ha olyan jó, ha
az emberlánya azt dalolja” –
szólt a lány, majd szólt szinte daccal,
mintegy várfalon belül állva:
„Ha az szép!” – s dugta arcán égő
igazát a készséges vállba.
Én meg… No, forgattam soká még
a váratlan költői leckét,
tünődve: mit szól, ha elmondom
– elmondtam – az Írószövetség?
 

Irodalmi Újság, 1954. jan. 16.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]