Ősszel

 

Tizedelés

Beborult s így lesz már örökké,
ezt gondolom s nem ad vigaszt,
hogy még megérem – hisz megértem
kerek ötvenszer – a tavaszt.
Ez a vigasz mind ösztövérebb.
Elhiszi a százéves agg,
hogy mert oly soká élt a földön,
most már örökre itt marad?
Holott úgy volna logikus! De
nincs logika, nincs józan érv.
Emberi faj, rádtör, legázol
és megtizedel minden év!
 

Győzelem

Én sem állhatok ki a sorból.
Készítgetem is már magam,
hogy méltón ahhoz, aki voltam,
kiegyenesítsem nyakam,
ha majd a nagy kiszámolás, mely
nevemen addig átszaladt,
rajtam áll meg, s a rettentő ujj
– „Most ezen a sor!” – rám mutat;
készülök, hogy épp azt a percet
álljam emberként, győztesen,
teljes erőmmel, mely után egy
pondró nem cserélne velem!
 

Vita

„Egészen nem hal senki meg…” – Csak
önáltatást ne: félvigaszt!
„Valami több mindig marad.” – Mi?
ha a pondró is elfogyaszt?
„Az, amit tettél! Mért ragadt el
legjobban mindenféle láz
közt a munkáé? Mert a munka
a legjobb léleknyugtatás?
Valamit készitünk magunkból
egy tartósabb, egy igazabb
létet, mely örökre megőrzi…”
– Hogyne. A kudarcaimat!
 

R. I.-nak

„Akaratodat!” – vág szavamba
barátom, a tudós – mi más
voltál (s akarsz még lenni!), mint egy
életre kapott akarás,
mely tovább vágyik, mint egy élet
s vágyódjék is! Az ember ott
vált emberré, ahol közösség
része lett, társulni tudott,
ahol nincs külön sors… Nem értem
egészen: egy folyam vagyunk?
S a szintről csak a mélybe fordul
a tajték, hogyha meghalunk?
 

Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]